Leszűrtem a levest. A  javát egy tálba, az ocsút a szemetesbe tettem. Elmentem teregetni. Egy darabig hallottam a gyerkőcét prüntyögni, aztán gyanús csend lett. Gondoltam utánajárok. Láttam magam előtt a szemetes tartalmát a konyhapadlón helyes kis kupacokban, esetleg szétkenődve a folyosón, és még egyebeket is, de arra, ami fogadott, nem voltam felkészülve. Egyetlen gyermekem a kuka mellett állva, annak csukott tetején megterítve békésen ebédelgetett, egy karajcsontról csipegette a maradék húsdarabokat, főtt karalábét és zellert harapdálva hozzá. Nem semmi a kis csóka, nem semmi. Komolyan mondom, sajnáltam elvenni tőle.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.