2018.10.08. 13:47
1008 Az első maraton
Az egész úgy kezdődött, hogy két éve elhatároztam, negyven éves korom előtt futok egy maratont. Nagy kihívásnak tűnt, de gondoltam mások is túlélték, akár nekem is sikerülthet. Az első évben félmaratonig jutottam, néha egy-egy harminc körüli futással, ezek elég jól mentek. A masodik évben már volt pár komolyabb kihívás, az Ultarbalaton 4 fős váltója, ahol 53 km-t futottam, majd a Deseda Ultra, ahol 42 km-t 24 órán belül, de mindkettőt több részletben, pihenéssel közben. Ebben az évben próbáltam nem csak úgy random módon, hanem némiképpen tudatosan edzeni, heti minimum három alkalom, összesen legalább 50 km. Ezt nyár közepéig tudtam is tartani, nem volt nehéz dolgom, gyeses kismamaként itthon dolgozó férjjel a három gyerkőc sem volt akadály. Augusztusban viszont lejárt az aranyélet és dolgozni kezdetem, ettől kezdve megszűntek a hétköznap napközbeni terepfutások Csabival és a közös Futapécses megmozduásokra is csak elvétve értem oda. Egy-egy vasárnap azért sikerült egy hosszabb lélegzetűt futni Mártival, de ez összességében sajnos elmaradt a tervezettől. Nem megy egyszerre minden.
Nagyon sok támogatást kaptam a felkészülés során, mindenféle természetűt. Szakmai tanácsokat Csabitól futás közben, lelki fröccsötket Mártitól szintén futtunkban, lehetőséget a Deseda-futásra Attilától, ahol kipróbálhattam, hogy milyen egy maraton három részletben, futócipőt Katától, jó példát Sütitől, türelmet a férjemtől, aki úgy kilencven-kilencvenöt százalékban mindig mellettem áll és támogat, elnéző mosolyt az anyutól, "kislányom, minek ennyit futni", és töretlen lelkesedést a fiaimtól, akik minden verseny után megkérdezik, hogy "anya hoztál kupát?", és igazából mindenkitől, akinek valaha is elmondtam, hogy maratont fogok futni.
Az utolsó napokban már elég ideges voltam. Életemben először ellátogattam egy szintén futó gyógytornászhoz, Mikihez, aki futóképes formára hozta az elhanyagolt nyújtásoktól betonmerev lábaimat. Itthon sem volt jó semmi, mondta is a férjem a verseny előtti nap, hogy most már csak a verseny után szóljak hozzá. Az utolsó napot a nappai átrendezésével töltöttem, mert persze ilyenkor a legjobb bútorokat tologatni. Az éjszakát alvással terveztem, de ehelyett úgy tízpercenként fel kellett kelnem a kicsimhez aki vagy vízért, vagy pelenáért nyihogott. Kialvatlanul és gyomorideggel ültem be hajnalban az autóba, hogy Szuper társasággal utazzak Pestig. Út közben ráhangolódásként elolvastam Monspart Sarolta könyvét a futásról, gondoltam jobb későn mint soha.
Pesten hirtelen felgyorsultak az események. Rajtszámátvétel, öltözés, csoportfotó, első maraton jelzés kitűzése a hátamra, rajtzóna keresés, emberfeletti méretű tömeg, nyomor, hangzavar. És egyszer csak elindultunk. Kellemes futóidő volt, se hideg, se meleg, szélcsend. Felvettem egy kellemesnek tűnő tempót, néztem a Dunát, gyönyörködtem a hidakban, figyeltem a jelmezes futókat, minden ponton frissítettem, minden ment a tervek szerint. A 19. kilométernél előzött meg a 3.45-ös iramfutó, gondoltam ez jó, várható volt, hogy a táv második felére lassulni fogok. Továbbra is igyekeztem tartani a tervezett tempómat, de a félmaratoni távot elérve éreztem, hogy kezdek fáradni, lassulni. Ettem egy falatot, hátha abból erőt gyűjtök, ittam valami szörnyű kék löttyöt is, de nem lett jobb, egy perccel lassabban fogytak a kilométerek, mint addig. Nem estem kétségbe, még ez is jó idő volt, sokan előzgettek, sokan megdicsértek, hála a hátamon a táblának. Igazából minden jól ment a 34. kilométerig. Akkor begörcsölt az egyik vádlim, és mivel azt kímélve futottam tovább, hamarosan begörcsölt a másik is. Innen kezdve az egész maraton kezdett rémálommá válni. Nem mertem megállni, hátha úgy begörcsölök, hogy nem fogok tudni újra elindulni. Mikor már a lábfejemet is kezdte húzni a görcs, megittam egy adag magnéziumot. Egy kicsit jobb lett, de így lefutni még nyolc kilométert, hát azt nem nagyon kívánom az ellenségemnek se. Ez volt az a pillanat, amikor elfutott mellettem a négyórás iramfutó, de ekkor már nem éreztem magamban annyi erőt, hogy felvegyem a tempóját, minden egyes lépésre koncentrálnom kellett. Keservesen lassan teltek a méterek, már nem is kilométereket számoltam, hanem úgy százméteres szakaszokban haladtam előre. Mindegy volt az idő, csak beérni akartam emelt fővel és saját lábon. A célkapun áthaladva talán még mosolyognom is sikerült. Lefutottam az első maratont 4 óra 17 perc alatt, a terveimnél ugyan némiképp lassabban, de büszkén mondhatom, hogy megcsináltam, nem álltam meg, nem adtam fel, és legalább jövőre lesz min javítani. A következő terv a Balaton körbebiciklizése. És igen Csabi, ahhoz meg kell tanulnom biciklizni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
