Fijjam közelebbi ismeretségbe keveredett az iPademmel. Kikapcsolva hevert az ágy közepén, gondoltam kivételesen megfogdozhatja, csak megkértem, hogy ezúttal tekintsen el mind a nyálzástól, mind az objektum megkóstolásától. Komolyan fontolóra vette a kérésemet és rábólintott. Ezután áhítattal a kezébe vette az eszközt, és tüzetes vizsgálatába kezdett - volna, ha nem látja meg rögtön a képernyő mögött lakó másik Vilmost. Közel hajolt hozzá, jól megnézte, majd gyorsan megfordította a táblát, hogy megtekinthesse teljes valójában. Csakhogy a barát- vagy ellenségjelölt menten elbújt, eltűnt, elveszett. Csalódottan visszatérve a fényesebb oldalhoz döbbenten tapasztalta, hogy a cimbi megint ott figyel. Gondolta most túljár az eszén és villámgyors lesz. De hiába, mire megfordította a gépet, a fiúcska megint eltűnt. Más taktikához kellene folyamodni, mutatott rá gyermekem, és gyors egymásutánban tíz-tizenkétszer átfordította, hátha. De nem, semmi. Még egyszer reménykedve közelhajolt, hogy jobb belátásra bírja azt a kis hülye félős valakit, óvatos gonddal fordította meg, nehogy elijessze, de mivel továbbra sem bújt elő az alma mögül, dühösen megpaskolta a rejtekhely ajtaját, majd elmosolyodott: ez nem is hangzik olyan rosszul. És ezzel a mozdulattal az iPad, mint annyi más, mezei dobbá változott. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.