Nagy nap ez a mai. Tegnap végre rászántuk magunkat, és átrendeztük a lakást. A változás lényegi eleme, hogy Vilmos a rácsos ágyból rács nélkülibe került. Szorongva vártuk az estét és az éjszakát, nem tudtuk, hogy mire készüljünk. Az estét megúsztuk, mert mire végeztünk a pakolással, a gyerek elaludt az etetőszékben, így csak betettük az ágyba és reméltük, hogy nem ébred fel azonnal. Aludt az éjszaka közepéig egy hang nélkül, kettő körül kezdett sírdogálni. Átmentem hozzá. Kétségbeesetten ücsörgött az ágy közepén és a tenyerével maszatolta a pisitócsát, hát bizony, az esti elmaradt pelenkázás nem meglepő következménye. Tisztába tettem, átöltöztettem, derékaljat cseréltem, a kezébe adtam egy cumisüvegnyi kakaót, és reméltem, hogy visszaalszik. Én persze egy szemhunyást nem aludtam, csendben figyeltem minden apró zörejre, mikor indul az én fiam vándorútra, még a lámpámat is égve hagytam, hogy ne vakon botorkáljon át hozzánk. Már csicseregtek kint a madarak, mire elnyomott az álom. Verőfényes reggelre riadtam, gyorsan átrohantam a gyerekhez, néztem az ágyat, tök üres, jaj nekem, hol a fiam? De már hallom is a sarokból "ajjaj". Az én kis csillagom felébredt és mivel rácsok sehol, felfedezőútra indult az átrendezett szobácskában, megtalálta a homokozójátékait a pelenkázó polcán, leült velük a földre és épp azon mesterkedett, hogy kivarázsolja őket a lezárt vödörből, mikor megjelentem. Nem gondolom, hogy ennyivel megússzuk, de jó jel, hogy az első éjszaka ilyen könnyen ment. Neki. Én ugyanúgy nem aludtam, mint mikor átköltöztettük tőlünk a gyerekszobába.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.