Valahogy úgy alakult, hogy még nem voltunk templomban a gyerekekkel egészen eddig, unokaöcsi keresztelőjéig. Belépve Vilmos elámult a festett üvegablakokon, a szobrokon, falfestményeken, kérés nélkül suttogóra fogta a hangját, úgy lelkendezett, hogy ez milyen szép. Betereltük őket egy padba, leültünk melléjük, vártuk, hogy kezdődjön a szertartás. Zsiga, aki egészen addig hallgatott, nézelődött, ezt a pillanatot választotta, hogy csengő hangon megtudakolja: És mikor hozzák már a kaját?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.