Kb fél órára mehettem el itthonról. Mire hazaértem, az egyik kis kék székünk kitört lábakkal hevert az ajtó előtt. Hát itt mi történt? - érdeklődtem kicsit feszülten, remélve, hogy nem esett baja a csibéimnek. Hát az volt, mesélik, hogy az épp nálunk tartózkodó barátunk, D. úgy érezte, hogy őt bizony felnőttként simán elbírja a tizenöt kilóra kalibrált gyerekszék. Hát tévedett.

Szóval tegnap elmentünk a fiúkkal széket venni. Mivel Zsiga, mint kisebb gyerek, mindenből a Vilmos által levetettet kapja, úgy döntöttem, most Zsigának veszünk új széket. Vilmos ettől teljesen lelki beteg lett, már előre, de még inkább, mikor meglátta az öccse által választott gyönyörű, narancssárga székecskét, melyet boldogan ölelgetve egymaga cipelt haza úgy tíz-tizenöt méterenként megállva és beleülve a járókelők nagy derültségére. 

Itthon aztán megindult a harc a székért. Vilmos részéről, mert Zsiga csak ült benne és a fejét ingatta, nem, nem adom. Próbálhatott Vilmos bármit. Nézd, öcsi, hozzám sokkal jobban passzol a narancssárga! Látod milyen szép a kék? Csak ülj bele egy kicsit, próbáld ki, majd meglátod! Naaaaa, csak hadd üljek benne ma vacsoránál, és aztán majd soha többet! És még ki tudja, mit duruzsolt a fülébe, de Zsiga hajthatatlan maradt. Végső kétségbeesésében Vilmos arra jutott, hívjuk át megint D-t.

- Majd én megkérem, hogy üljön bele a kék székbe, és akkor majd megveheted nekem meg a zöldet, jó? 

Jó. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.