A gyermek hajnali fél ötkor kelt, és ezúttal nem volt hajlandó visszaaludni, túlságosan izgatott volt talán, vagy a fene tudja mi lelte. Ugyan volt már része Mikulás-napban tavaly, de akkor még csak két hetes volt, nem igazán tudta értékelni az eseményt. Persze most sem, legalábbis nem hagyományos módon. Mivel a cipői elég kicsinykék, a játékosdobozába tettük az ajándékcsomagját, reggel úgyis oda vezet az első útja. Így is lett, kihajította a csomagot a dobozból, mint nem odavalót, és játszani kezdett valami ismerős kacattal. Nem hagytam annyiban, kiborítottam elé a pakkot, nesze fiam, Mikulás. Végignézett a kupacon, kivette belőle a pogácsát és a kekszet és továbbállt velük valami nyugodtabb helyre falatozni. Út közben összefutott az apja telipakolt cipőjével, azt bezzeg hajlandó volt tüzetesen szemrevételezni. Nem baj, nem adtam fel, ha a gyereknek nem kell Mikulás, akkor legyen a gyerek a Mikulás. Szépen jelmezbe öltöztettem és bevonultam vele dolgozni, hadd csaljon mosolyt mindenki arcára, aki csak látja. Hatalmas sikere volt, körbefényképezték, adogatták, kacagták egész délelőtt. Kevesen láttak már egy éves Télapót. És vajon hányan mondhatják el magukról, hogy az ölükben ült a Mikulás?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.