Szentségel az uram Vilmosöltöztetés közben, előbb a feladhatatlan nadrágot szidja, aztán a gyermek anyját (az biza én vagyok!), hogy hogy lehet egy fiúgyermeknek cicanadrágot venni. Vakarom a fejem gondolatban, milyen cicanadrágról beszél. Hát ezt bizony megnézem. Belépnék az ajtón, de menten az ajtófélfára ragadok a nevetéstől. Az én drága uram úgy ismeri a gyerekek ruhatárát, hogy képes volt rászuszakolni az egyhónapos kicsit bő nadrágját a huszonegyhónaposra. Azt hiszem jobban kell figyelnem, lehet, hogy már rég az én bugyijaimat hordja?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.