Mire Mihály öt hónapos lett, megint elkezdtem beiktatni a futóedzéseket az életembe. Vagyis hát inkább a futásokat, csak így magában. Kényelmes, szöszögős tempóban futkostam december második felében, mert persze mikor máskor. Hozzáteszem kivételesen meleg, napsütötte decemberünk volt. 

Az év első napján is beiktattam egy kis futást, ráerősítve ezzel az elképzelésemre, hogy én bizony ebben az évben nagyon sokat fogok futni. Megláttam a FB-n egy felhívást Jegesmedvefutás néven, mely szerint fussunk január leghidegebb napján napkeltekor, mert az jó. 10 km volt a táv, hát előtte két nappal gyorsan elmentem 10 km-t futni, hogy egyáltalán megy-e még annyi. Ment, így hát belevágtam. Hideg volt? Hát bizony hideg volt. Mínusz 15 fokban debütáltam az első közösségi futásomon. (A közösség egyébként rajtam kívül egy ember volt, az, akinek ez az eszemnetség az eszébe jutott.) ((Utóbb rájöttem, hogy lettek volna más eszementek is, nem a hőfok volt a visszatartó erő, hanem hogy ez a hőfok épp vasárnap reggelre esett.))

Itt futottam az első 10 km feletti távomat, kerek 14 km-t. És mivel ez már egy félmaraton kétharmada, be is neveztem az első versenyemre, ahol majd gondoltam lefutom az első félmaratoni távot. 

Majdnem így is lett. Pár tizenkilóméteres hegyi futás után (hogy milyen szép tud lenni a havas Mecsek!) elmentem a Yours Truly nevű, január végi közös futásra, mikor is a világ minden (vagy legalábbis sok) pontján futnak az emberek 25 vagy 50 km-t. Gondoltam megyek én is, aztán majd futok, amíg jólesik, úgy saccoltam, hogy ez valahol 15 km körül lesz, esetleg egy kicsit később. Köszönhetően a jó társaságnak, egyszer csak azt vettem észre, hogy túl vagyok a bűvös 20 km-en, vagyis ha nem akarom a verseny előtt elérni a 21-et, akkor most kéne megállni. De nem ment, mivel a lábaim még bírták, és vonzott az, hogy valahogy lefussam azt a még ötöt és legyen meg a Yours Truly half. És igen, akkor már nem adtam fel akkor sem, mikor már nem nagyon akartak a lábaim vinni, már csak két kör, már csak egy kör, mantráztam magamnak. Lehet egyébként, hogy kidőltem volna, ha nem áll be mellém az utolsó körre egy kedves futótárs, aki szánt szándékkal szóval tartott a célig, így fel se merült az, hogy feladjam, sőt, a legvégén még egy rövid sprintre is futotta. 

Aztán úgy három napig nem tudtam járni. Ezzel az egy hónap alatt 130 km futással annyira túlterheltem a térdemet, főleg az egyiket, hogy vissza kellett vennem valamennyit a lelkesedésből. És amúgy is csúnya torokgyulladásom lett, így tartottam majdnem két hét szünetet.

Közben valahogy összekeveredtem egy online edzővel, aki egy egész virtuális futós csoportnak felajánlotta, hogy egy hónapig ezdéstervek által irányítgat mindenkit, aki kéri. Nosza gyorsan gyógyultnak nyilvánítottam magam, és elvégeztem a szerencsére rövid, viszont elég ütős felmérőfutásokat. Igen gyorsan rájöttem, hogy nem túl hosszú futómúltamban még nem igen jöttem ki a komfortzónámból, eddig egyszerűen csak futottam annyit és olyan tempóban, ahogy jól esett. Most elkezdtem az ún. repülőfutásokat (sétával vagy kocogással tarkított rövid sprintek) és a hosszabb gyors szakaszokat a normál futásokon belül. A térdem, hála a gyógytornának és az ilyen-olyan házi gyógymódoknak (mivel a szoptatás miatt semmiféle gyógyszeres kezelés nem jöhet szóba)  elég jól van, a lábszáram viszont alaposan megérzi a tempóváltást. Most okosabb leszek, és inkább pihenek, ha fáj, nem akarok megint hosszú kényszerpihenőt tartani. 5-8 km-eket futok egyelőre, mi közben mindenféle élmények érnek. 

Tegnap például megint a repülőkkel kísérleteztem. Épp az utolsó 200 m-es körömre készültem, mikor láttam három suhancot arra kanyarodni. Valahogy tudtam, hogy vagy beszólnak, vagy utánam futnak. Valóban mondtak ezt-azt, és az egyik el is indult utánam. Csak arra nem számított, hogy én most pont sprintelni fogok. Kb 20 m után csúfosan feladta. Én meg hazafutottam. Szerencse, hogy az utolsó körben ette őket arra a fene. Bevallom, azért egy kicsit féltem.

Tegnap előtt este közösségi futásra igyekezvén egy kutyasétáltató mellett futottam el. A kutya pórázon volt, valami kis fehér gombolyag, kb bokáig ért. Gazdi elhúzta az útból, aztán mikor pont melléjük értem, elengedte. Valamiért azt gondolta, hogy vicces lesz, jót is nevetett a partnerével azon, hogy átugrottam a lábam alá lépő jószágot. Azon is nevetett volna, felteszem, ha elbotlok benne. De ha mondjuk belerúgok véletlenül a kutyába, akkor is nevetett vona? Nem értem az ilyesmit. A békés egymás mellett élés híve vagyok, de ezze gyakran egyedül érzem magam.

A közös futások egyébként végtelenül szórakoztatóak, mindig úgy érzem magam, mintha osztálykiránduláson lennék. Zsibongó csorda halad előre, csak éppen nem sétálva, hanem futva. Nagyon élvezem, hogy a része lehetek. Eleve a futást nagyon élvezem. Lassan emelgetem megint a távot, ezzel együtt a tempóra is kezdek figyelni, aztán majd lesz, ami lesz. Még egy hónap van az első félmaratonig. Vigyázz, Mohács, jövök!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.