vasárnap reggel :)

a feleség:

Cs. figyelmeztetett, hogy magoljam be az útvonalat, mert hegyikecskékkel fogok futni, és már az első száz méter után a hátukat nézem, már amíg látom. Szóval tegnap este útvonaltervet írtam-rajzoltam egy darab papírra, hátha tényleg a sor végén fogok kullogni. A papír egyébként köszöni jól van a táskámban, egyetlen funkciója még betöltetlen, a naplómat fogja díszíteni. Nem kellett. 

4-re állítottam az ébresztőt, Mihály 3.50-kor keltett, szóval ezzel nem volt gond, volt időm kénylemesen elkészülni és kiballagni a buszhoz. Ami persze nem onnan és nem akkor ment, mint a terveimben szereplő, mert vagy az online menetrend nem oké, vagy én nem vasárnapot néztem, vagy mindkettő. Mindegy, felszálltam egy másikra, ami irányban megfelelt, és mielőtt aggódni kezdtem volna az átszállás-leszállás-odaérek-nem érek-hova kell menni-nem ismerek senkit témakörök valamelyikében (esetleg így sorban mindegyikben), megláttam egy futónadrágot, aminek megörülve gyorsan csatlakoztam a viselőjéhez, D-hez. 

D-vel elsőnek érkeztünk, és nagyon örültem, hogy velem van, mert itt megint aggódni kezdtem volna, hogy mért nincs senki, sötét van, biztos hogy jó napon, jó helyen, jó órában vagyok-e. Ezt fennhangon elő is adtam, remélem nem mentem szegény lány idegeire. 

Lassan pirkadni kezdett és apránként szállingóztak a többiek. Kissé tanácstalanul és félig megfagyva ácsorogtam a bázis lépcsőjén, mikor megállt mellettem egy nagyon határozottnak tűnő lányzó, és megkérdezte, hogy miért nem megyek be a melegre. Hát nem mondhattam, hogy mert nem merek, inkább mentem. Ő volt Zs, aki miatt végül nem kellett a mankónak szánt cetli, mert az első kört együtt futottuk. 

Indulás után kb 20 másodperccel már nem fáztam. A pálya rögtön egy szép, kavicsos-kövecses (nekem) meredek emelkedővel indul, ahol valóban elhúzott mellettünk az emberek nagyobb része, de azért maradtak mögöttünk is. Meglepődve tapasztaltam, hogy mikor komolyabb emelkedőkön vagy nagyon rossz talajon mentünk, a rutinos terepfutók is sétára fogták magukat, ezt ugye síkon-aszfalton nem csináljuk, és Cs-vel se sokat sétálunk a hegyen se (ő sose, én azért néha igen, mikor már bokáig ér a nyelvem). Ennek az információnak köszönhetően túléltem az első kört (12 km) néhány kisebb belesétálással, töretlen lelkesedéssel, és lazán elindultam a másodikra.

Amit az első száz méter után meg is bántam, mert kiderült, hogy ez a hegy elég meredek, érdekes módon sokkal meredekebb, mint az ugyanazon a pályán futott első körben. Valami történhetett közben a Föld állásával. Vagymi. De persze feladásról szó sem volt, maximum több sétáról. Zs. erre a körre már nem tartott velem, így választottam egy három fiúból álló társaságot, akikkel kb együtt jöttünk addig is, és őket követtem. Néha könnyebben, néha nehezebben, de csak az utolsó pár km-n kezdtem lemaradozni. Nagyon rendesek voltak, mert bevártak, nehogy elvesszek még a végén. 

Nem vesztem el. Közben kisütött a nap, és látszott, hogy milyen fantasztikus tájakon futunk. Lefele jövet átvillant az agyamon, hogy mi lenne, ha mennék még egy kört. A figyelmeztetés nem késett, abban a pillanatban akkorát botlottam, hogy majden hason csúszva estem be a célba. Gyorsan el is vetettem az elvetemült ötletet, és örültem az addig teljesített, egyáltalán nem rövidke távomnak. Itt gondolom egy ultrafutó eléggé mosolyog, mert neki ez még csak a bemelegítés. Miközben ezt itthon írom, a java még bőven fut és még csak nem is fárad. Na de nem baj, én is fejlődöm. Jövőre négy kört megyek.