Az előző esti poharazgatás következtében nem kis fejfájással, émelygéssel, mindenbajomvannal keltem. Valahogy elnavigáltam a gyerekeimet az oviba, aztán arra gondoltam, elmegyek Cs-vel futni egyet, abból baj nem lehet. Hogy én ezt hogy gondoltam? Szürkészöld arccal ballagtam a találkozópont felé, Cs. háromszor is megnézett, hogy tényleg én vagyok-e. Hát én voltam. És megnyugtattam, hogy az ötödik km után jobban leszek. Nem nagyon hitt nekem, de azért elindultunk. Égervölgy-Égertető vonalat különösebb zokszó nélkül tettem meg, max egy kicsit lassan, de hát magas az a hegy. Fent leültem, mert nemigen jött a levegő ott, ahol kellett volna. Akkor kezdett szúrni az oldalam. Folytattunk a felfelé kaptatást a kellemes kis sáros-botladozós úton a Babás Szerkövek felé. Annyira odafigyelős volt az út, hogy rosszul lenni is elfelejtettem. Ez az állapot kitartott egészen a Petőcz-Aknáig, ahol lekanyarodtunk az addig mondhatni kénylemes túristaútról, és valami igen sáros meredélyen mentünk tovább az abaligeti elágazóig. Ezt a szakaszt futásnak a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni, jobban illik rá a cuppogás vagy csúszkálás, vagy éppen ezek kombinációja. Nyakig sárosan értünk ki az útra, csak azon csodálkozom, hogy összesen egyszer estem el. Itt ha van egy csöpp eszem, visszafordulunk és hazafelé vesszük az irányt, de úgy gondoltam, én bizony erős vagyok, menjünk csak el Abaligetig, ott még úgy sem voltam. Szóval folytattunk a sárcsolyázást egyébként fantasztikus tájakon, de akkor éppen valahogy nem tudtam teljes szépségében élvezni. Abaligeten megcsodáltuk a tavat, sőt, mivel akkor már igen szomjasak voltunk, ittunk is belőle, felvállalva annak a veszélyét, hogy az alap háyninger mellé esetleg hasmenés is fog társulni. De akkor már mindegy volt, folyadék nélkül képtelen lettem volna hazafutni. Folytattunk az utunkat most már tényleg hazafelé, legalábbis a tervek szerint, elindultunk egy szimpatikus sárga jelzésen, ami valahogy nem nagyon akart Pécs felé fordulni, így le is térünk róla, valahogy így esett, hogy az egyáltalán nem tervezett Rácz tanyára keveredtünk. Láttunk lovat, csacsit, kutyát, és miután végignéztünk magunkon, úgy döntöttünk, hogy ennyi elég volt a terepből, szépen hazakocogunk a biztonságos aszfaltos bicikliúton. Na ekkor kezdődött a kínszenvedésem. Mivel nem kellett minden lépésemre koncentrálni, hogy se ne süllyedjek, se ne dőljek, se ne botoljak el, sőt, szakadékba se zuhanjak, volt időm a mindenbajomra koncentrálni. Volt is hirtelen minden bajom. Az utolsó pár kilómétert az oldalamat fogva, lejtmenetben meg-megállva, könnyezve tettem meg, azt fontolgatva, hogy leülök az út szélére, és megkérem Cs-t, hogy jöjjön vissza értem kocsival, mert teljesen végem van. De mivel már így is alaposan elhúztam az idejét, inkább összeszedtem magam, és befutottam Égervölgybe, vettem egy nagy levegőt, és még hozzácsaptam a 25 km-hez hiányzó 200 métert, hogy legalább kerek legyen. Hát kerek volt. És igyekszem észben tartani, hogy másnaposan nem futok. Nem lesz nehéz betartani, mert most nagyon úgy néz ki, hogy soha többet nem iszom. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.