(Csajos lesz a téma.) Sose voltak különösebb alakproblémáim (a nyilvánvalókat leszámítva, de azokkal együtt születtem, kénytelen voltam megtanulni velük együtt élni). 49 kilóval, nádszálkarcsún érettségiztem, különösebben tervszerű mozgás nélkül alig változtam 30 éves koromig, a diétát, fogyókúrát hírből sem ismertem, sose kellett azon gondolkodnom, hogy megehetem-e még a harmadik sütit. A harmincas éveimben terhességgel, gyerekszüléssel és szoptatással foglalkoztam úgy 6 évig (2 év/gyerek), ez azért már hagyott némi nyomot a testemen, megereszkedett bőr, kalácstészta-szerű pocak, megragadt kilók. Elkezdtem futni és edzeni ahogy az időm engedte a gyerekek mellett. Nem volt nehéz dolgom, gyesen voltam, férjem bármikor elvállalt akárhány gyereket amíg én futkosok, évi 2000 kilométerrel és heti 5 edzéssel kordában tudtam tartani a kilókat még úgy is, ha a kajára csak alig-alig figyeltem. Persze ez nem azt jelenti, hogy napi négy hamburger, fagyihegyek, agyoncukrozott péksütik, zsírban-olajban tocsogó készételek. A sok edzéstől szép izmaim alakultak, feltornáztam magam 57 kilóra, de ez mind színizom volt. Ezek voltak a csúcséveim. Aztán eljött a negyvenedik. Már rosszul kezdődött, év elején eltörtem a vállam, fél év gyógytornán kívül alig mozogtam valamit, néha egy-egy futás, inkább kocogás, közben dolgozni is kezdtem teljes állásban, így lőttek a végtelen szabadidőnek. Az izmok igen gyorsan világgá mentek, a karom olyan piszkafa lett mint lánykoromban, a derekam viszont szépen gyarapodni kezdett. A motiváció is eltűnt valahol a bal fenéken. Épp kezdtem tudomásul venni, hogy középkorú nő vagyok kis pocakkal és jótékonyan bő ruhákkal, amikben még mindig "elég jól" nézek ki, amikor kaptam egy nadrágot. A nadrág gyönyörű, szerelem volt első látásra. Csakhogy nem sikerült begombolni. Bármelyik másikat gondolkodás nélkül félredobtam volna, ahogy tettem is sok darabbal, de ezt valahogy nem bírtam. Nekem ez a nadrág KELL. Időm nem lesz több, de a reggel gyógytorna helyett ha ugyanúgy felkelek, van egy szűk órám edzeni. Az évek alatt, mivel gyorsan megunok minden ismétlést, rengetegféle tornát, edzésprogramot gyűjtöttem, volt miből válogatni, úgyhogy belecsaptam. Az Insanity Max30-ra esett a választásom, az egy 2 hónapos program, minden nap 30 perc sok kardio, saját testsúlyos erősítés, az előző évek tapasztalatai alapján nagyon hatékony. Hát most nem működött. Majdnem 60 kilóval kezdtem a két hónapot és pontosan annyival is zártam. Persze mondogattam magamnak, hogy az eredmények majd később jönnek, de hinni nem igazán hittem. Elkezdetem olvasgatni kalóriákról, étrendkiegészítőkről, szuperélelmiszerekről, és lefektettem pár alapelvet. 1. Heti legalább ötször mozogni legalább 25 percet, ha lehet, többet. 2. Legalább heti egyszer futni minimum 10 de inkább 20 km-t.  3. Normálisan enni továbbra is, nem bedőlni semmiféle trendnek, de alaposan megnyesegetni a mértéket. 4. Sok vizet inni, vizet, és nem narancslevet, hiába szeretem annyira. 5. Befejezni vagy legalábbis minimumra csökkenteni az este olvasás közbeni rágcsálást. Egy hónapja bejelentkeztem a rég nem látott, régen is csak kíváncsiságból használt kalóriabázisba és szigorúan vezetni kezdetem hogy mit ettem, mit ittam, mit edzettem. Nem minden nap sikerül kalóriadeficitet produkálni, de igyekszem. Újrakezdtem a Zónát, innen is, onnan is csipgetve leginkább a saját fejem-kedvem szerint. Sok vizet iszom, nem eszem sütihegyeket, jól érzem magam a bőrömben, reggel 56 kilót mutatott a mérleg és próba-szerencse, felvettem AZT a nadrágot. Levegőt ugyan csak nyomokban kapok benne, de ennyit megér. Vagy nem is tudom. 3 hónap kínszenvedés egy nadrágért? Az biztos, hogy tetőtől talpig nő vagyok. A megfelelő jelzőt mindenki gondolja hozzá.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.