Hát megvolt az első tejmentes éjszaka. Volt bizony sírás-rívás és fogaknak csikorgatása - és ez utóbbinál meredeken csökkenni kezdett a bűntudatom. Hiszen hát ha a gyerek már ilyen rengeteg fogat tartalmaz, hogy már egy kezem nem is elég megszámolni, lehet, hogy már nincs olyan nagy szüksége az anyatejre, mint ahogy azt ő gondolja. 

Egy éves és egy napos fijjam kapaszkodás - és a kapaszkodás illúziója - nélkül megáll a lábán. Ugyan kicsit ferde, kicsit imbolyog, de a miénk.

Elmentek a vendégek, de hagytak rengeteg ajándékot. Miután fijjam kipihente a születésnapi ünneplés komoly fáradalmait (gyertyafújás, tortaevés, ajándékhalmok kicsomagolása, kipróbálása, egyszemélyes, egyszeri és megismételhetetlen bábelőadás megtekintése...hány egyéves mondhatja el magáról, hogy darabot írnak és játszanak egyenesen neki?) szépen egyenként kézbevette, megtapogatta, megkóstolgatta az összes játékát. Délelőtt még időnként odaoldalgott a régi játékokat tartalmazó polchoz, talán valami biztonság-félét keresve a sok újdonság között, de most nem, most, hogy hármasban maradtunk, csak az újakra koncentrált, birtokba vette őket. Igazság szerint mi is pontosan ezt tettük Míg a gyerek aludt, szép nyugodtan áttekintettük, kipróbáltuk, éppen hogy csak meg nem kóstoltuk őket.

Tulajdonképpen már tud állni, csak ő még nem tudja. Tegnap rajtakaptam, hogy csak úgy lazán ácsorog a járókában, két kézzel kapaszkodva egy semmihez nem rögzített csörgőbe. Csak a tudat tartotta talpon, hogy kapaszkodik. Ezen kívül további vezeték nélküli élményekben is volt része a héten. Komolyan gondolván a tejadós félelmemet, megismertettem fijjamat a cumisüveg fogalmával. Először nem tudta mi az, csak forgatta a kezében. Mondtam, hogy cumi. Erre bekapta és tartotta a szájában, várva a következő utasítást és/vagy információt. Megdöntöttem az üveget és megnyomtam a cumit, hogy belespicceljen a tea a szájába. Hú, ez izgalmas. Előbb kézzel, aztán szájjal kezdte fejni, és közben földöntúli mosollyal nézett rám. Mi a fene ez, anya? Mobilcici? 

Rádiót hallgatok. Hamburgeradó, chipsadó, kulturális adó, válságadó. Azon töröm a fejem, lassan be kéne fejeznem a szoptatást, mielőtt anyatejadót rónak ki a gyerekemre.

Kisfiam tegnap egész nap komoly háztartási munkákat végzett. Jött velem teregetni, és nagyon kedvesen és segítőkészen szétválogatta a ruhákat a szőnyegen, tudva, hogy a kosárban nem látom át pontosan, hogy mit mi után szeretnék a szárítóra tenni. Ezután segített feltörölni a fürdőszobát. Miután voltam olyan rutintalan, hogy nem adtam neki ehhez rongyot, kénytelen volt a saját ruháját használni térd és fenéktájon. Később főztünk, míg én megtisztítottam a répákat és a krumplikat, Vilmos szépen szakszerűen lehámozta a hagymák héját, hogy legalább azzal ne legyen gondom. Mindezzel végezve jelezte, hogy nem megfelelően vannak elrendezve a ruhák a fiókokban, ennek érdekében már ki is pakolt, és valóban igaza van, a cipők teljesen jól elvannak az alsó fiókban a popsitörlők mellett, a pulóvereket pedig nem ártana feljebb pakolni, hogy ne kelljen akkorát hajolnom, ha esetleg valami folyékonyabb kaja miatt át kéne öltözni. Estére úgy elfáradt a kis csillagom, hogy nem nagyon kellett altatgatni, a jól végezett munka öröme látszott a kis arcán ahogy álomba merült. 

Fijjam azon gondolkodik, hogy nézőtér helyett a pódiumra kéne kerülni, ennek érdekében a tapsolás helyett a vezénylést gyakorolja egész nap. Bármilyen zenét képes tökéletesen dirigálni pálcával és anélkül. A táncban is időről időre kipróbálja magát, és rá kell jönnöm, hogy a pelenkás popsiriszálás magasan ver minden évekig tanult-csiszolgatott-tökélyre vitt figurát.

Jelenleg a legjobb dolgok a világon a tapsolás és apa cukorkásdobozának ki- és bepakolása. A bepakolás nem mindig sikerül tökéletesen, de hát annyi baj legyen. Ja, és mindezt az ágyon. Nem olyan rég új ágyneműt vettünk, hát hogy az milyen jó, puha, süppedős, csúszós, úgy lehet rajta siklani, benne eltűnni, cukorkahalmokat belerejteni, hogy arra nincsenek szavak. Aztán persze mindezt megtapsolni. És minden mást is. Tapsot érdemel a reggeli szelet kenyér, hogy apa felébredt, hogy anya öltözik, ha sétálni megyünk, ha szembejön egy néni-bácsi, ha ülünk a padlón és kismozdonnyal játszunk, ha anya búgatja a búgócsigát, ha pedig kisült a friss pogácsa (két-háromnaponta esedékes, ismerve a gyerek mániáját), az megér egy egész tapsvihart, tapsorkánt, tapstornádót. 

Növöget a gyerekecske. Már olyan nagy, hogy pipiskedve feléri a (névileg és helyileg) asztali számítógép szép, kéken világító kikapcsoló gombját. Ezt megakadályozandó alápolcoltuk egy könyvvel, és ezt, ha így folytatja, hetente megismételhetjük.Vagy beszerzünk pár féltéglát. Esetleg egy ketrecet. A gépnek. Vagy a gyereknek. Aki kitalálta ezeket a csábító-szép világító gombokat, az biztos nem tart otthon ilyen kicsi emberszabásút.