Vilmos megtette élete első bizonytalan lépéseit. Előkarácsonyt tartottunk, és annyira el volt foglalva a szalagok-csomagolópapírok-ajándékok közti közlekedéssel, hogy elfelejtett kapaszkodni. De aztán, áhítatos csendünkre feleszmélve, gyorsan fenékreült, biztos ami biztos.

Apa pogácsája tegnap méltó ellenfélre talált anya almáspitéjében. Fijjam egész délután pitéket lopkodott az apja asztaláról. És milyen boldogan falatozta őket! Hozzá kell tegyem, hogy pogácsa csak este készült. Szóval ma összemérjük. Pite vagy pogi? Pogi vagy pite? Kérem tegyék meg tétjeiket.

Vajon mi választja el az aranyosságot a rosszaságtól? Elég nehéz megállapítani a határt. Fijjam időnként fejbekólint egy macival vagy szivacskockával, esetleg egy műanyag építőelemmel. Nevetek persze, mert aranyos, kacag közben, láthatóan tetszik neki a játék. Csakhogy ma reggel hátulról közelítve orvul megtámadott az apja fém cukorkásdobozával. Mit mondjak, azt már egyáltalán nem találtam viccesnek, sőt, kimondottan fájdalmas élmény volt. Hogy kellene ezt a tudtára adnom? Kicsi még ahhoz, hogy megértse, ha valamivel fájdalmat okoz. Meg hát...amikor ilyeneket csinál, akkor is végtelenül aranyos. 

Fütyörészve készítem a reggelit. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy halk, suttogásszerű füttyszó kísér az etetőszék felől. Odanézek. Fijjam csücsörít teljes átéléssel, és próbál valami hangot kipréselni az ajkai közül. Nyelvet nyújtok rá és elnevetem magam. Kidugja a nyelvét és rámnevet. Csettintek az ujjaimmal. Feszülten figyel, koncentrál, próbálkozik. Összeakadnak a ujjai, de végül sikerül, hangot ad. Megtapsolom. Visszatapsol. Elvagyunk. 

Mindig lehúzza a zokniját és csupasz lábbal csattog a kövön. Ez nekem nem tetszik, főleg mert épp hogy kikeveredtünk egy kisebb megfázásból. Apja nem engedi, hogy harisnyanadrágot húzzak rá, úgyhogy gondoltam, a szandál majd megfogja a zoknit. Naiv, naiv anya. Hiába húztam a szandált a legszorosabbra, amit még a lába engedett, addig-addig rángatta a zoknit, amíg valahogy kitornázta a lyukon. Úgyhogy most itt ül, büszkén és boldogan, mezítláb, szandálban.

A gyermek hajnali fél ötkor kelt, és ezúttal nem volt hajlandó visszaaludni, túlságosan izgatott volt talán, vagy a fene tudja mi lelte. Ugyan volt már része Mikulás-napban tavaly, de akkor még csak két hetes volt, nem igazán tudta értékelni az eseményt. Persze most sem, legalábbis nem hagyományos módon. Mivel a cipői elég kicsinykék, a játékosdobozába tettük az ajándékcsomagját, reggel úgyis oda vezet az első útja. Így is lett, kihajította a csomagot a dobozból, mint nem odavalót, és játszani kezdett valami ismerős kacattal. Nem hagytam annyiban, kiborítottam elé a pakkot, nesze fiam, Mikulás. Végignézett a kupacon, kivette belőle a pogácsát és a kekszet és továbbállt velük valami nyugodtabb helyre falatozni. Út közben összefutott az apja telipakolt cipőjével, azt bezzeg hajlandó volt tüzetesen szemrevételezni. Nem baj, nem adtam fel, ha a gyereknek nem kell Mikulás, akkor legyen a gyerek a Mikulás. Szépen jelmezbe öltöztettem és bevonultam vele dolgozni, hadd csaljon mosolyt mindenki arcára, aki csak látja. Hatalmas sikere volt, körbefényképezték, adogatták, kacagták egész délelőtt. Kevesen láttak már egy éves Télapót. És vajon hányan mondhatják el magukról, hogy az ölükben ült a Mikulás?

Reggel a babám elszundított mellettem még egy kicsit, mikor kint hangosan felharsant egy mentőautó szirénája. Felkapta a fejét és zavartan nézelődött, gyorsan átszámolt bennünket, apa itt alszik, anya itt ölelget, hogy is van ez? Leóvakodott az ágyról és átrohant a saját szobájába lecsekkolni, akkor meg ki a nyavalya játszik az igen hangos, mindenféle járműhangot tudó játékával?

Oda kell figyelnem, hogy fogalmazok a bejbi előtt. Tegnap, mikor az uram telefonált a világvégéről, hogy indul hazafelé, megosztottam az információt a gyerekkel: "Apa nemsokára hazajön". Erre az én fiam az ajtó felé kapta a fejét, fülelni kezdett, majd gyorsan odacsattogott és letáborozott a küszöbön. Tetőtől talpig meghatódtam. Most pedig, ahogy ezt írom, eszembe jutott az eset pártörténete óvodás koromból. Hirtelen lettem napközis, és nem volt még a saját jelemmel ellátott ágyam. Azt mondta az óvónéni, hogy nemsokára kész lesz. Erre én mikor a többiek lefeküdtek, leültem egy kisszékre (akkoriban csak székre) és vártam türelmesen a nemsokára elkészülő ágyamat. Úgy képzeltem, hogy már javában öltögetik valahol és mindjárt ideér, addig minek feküdjek máshova? Hát, ülhettem volna ott egy darabig, hetek múlva lett csak saját ágyacskám. Az uram viszont szedni kezdte a lábait, szinte repült hazafele, mikor felhívtam és elmeséltem neki az esetet, hogy mielőbb összecsókolhassa a fiát. 

Fijjam ma végre megtanult egyedül lemászni az ágyról. Már gyakoroljuk egy ideje, azt már tudta, hogy előbb meg kell fordulni, csak eddig tolatás helyett mindig az orra után indult, így végtelen körökbe kényszerítve magát. Na de ma végre leóvatoskodott szüléi feszült figyelmétől - majd tapsviharától kísérve. Sikerén felbuzdulva gyorsan visszamászott és újra le, fel, le, fel, le...

Túl vagyunk a másodikon is. Udvariasságból sírt egy kicsit az este, de csak azért, hogy ne érezzem teljesen feleslegesnek magam, aztán aludt, mint a bunda. Jellemző.