Reggel arra ébredtünk, hogy a földön játszó gyermek egyszer csak megjelent az ágyunkban. Átmászott előbb rajtam, aztán az apján, célirányosan haladt a pogácsás tál felé. Kimarkolt egy darabot és rámsandított, látom-e. Láttam, persze, de túl fáradt voltam, gondoltam, hagyom, majd ha befejezte, leseprem a morzsákat. Csak hát kihagytam a számításból, hogy fijjamnak két keze és hatalmas bendője van. Még alig harapott egyet a szerzeményből, már szedte is ki a másodikat, és mivel elfogytak a szabad kezei, letette maga elé, és a harmadikért nyúlt. Erre már csak felemelkedtem, és teljes anyai szigoromat bevetve elvettem tőle a második és harmadik prédát. Nem kívánom azt az ultrahangon méltatlankodó visítást senkinek. Ezt a méltánytalanságot! - gondolta fijjam bánatosan, mikor a földön landolt EGY pogácsával. De csak addig duzzogott, amíg meg nem ette a pogit, mikor az utolsó morzsa is elfogyott, ugyanolyan lelkesen mászta végig a már ismert útvonalat a kánaán kicsiny tálkája felé az én kis pogácsakirályfim. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.