Gyereklegelőn elhangzó röpke gondolatfutam, sajnos részletek nélkül, mert a beszélgető fiúcskák közben továbbálltak:

"Te nem is tudod, milyen a pina."

"Dehogynem. Olyan, mint a zebra, csak oldalról."

Tartok tőle, hogy ez a gyerek még nem látott zebrát.

Tartunk itthon 1-es és 2-es méretű pelenkát a kicsinek, 4-es és 5-ös méretűt a nagynak, és 3-as méretű van a pelenkatortában. Így jelenleg bármilyen korú gyerek jön hozzánk látogatóba, tudunk neki megfelelő nagyságú pelenkát biztosítani. Mi ez, ha nem a kánaán?

Fondorlatosan megszerzi a kicsi párnáját vagy a feje alá való ruhapelenkát, leteszi a földre, hanyatt fekszik rajta, a mellkasára teríti a szintén öcsitől csaklizott Fánit (aki egy elefántfejű morzsolókendő), mozdulatlanul fekve mosolyog. Azt játssza, hogy most ő Zsigmond.

Azt gondoltam, hogy a körömvágás mindig kínszenvedés lesz, és eddig soha nem is úsztuk meg visítozós-kapálózós cirkusz nélkül. Most viszont, hogy öcsikének is vágom a körmét, Vilmos alig várja, hogy végezzek és rá kerüljön a sor. Olyan úri mozdulattal tartja egyik kezét a másik után, mintha bizony csini kis manikűrös kislány lennék, aki előtt nem illik jelenetet rendezni, bármennyire "fáj" is.

Egyik kezemmel a mérleghintát emelgetem, a másikkal a babakocsit ringatom. És azon töröm a fejem, hogy ha muszáj lenne, tudnék-e a harmadik csemetével fogócskázni ezenközben. Mire aktuális lesz, ki kell fejlesztem ezt a képességet.

A ma reggeli, kb 2 km-es, több zebrás sétánk alatt kétféle sofőrtípust különböztettem meg. Az egyik úgy gondolkodik, hogy hadd menjen az anyácska-babácska, ne álljanak a benzingőzben az út mellett. A másik úgy, hogy a kismama úgyis ráér, a baba pláne, várjanak csak. És volt egy, akit nem tudtam besorolni, lévén éppen parkolt félig a járdán, és a nagy melegre való tekintettel nyitott ajtóval, hogy csak oldalazva lehessen elférni mellette. Lustán feltekintett a babakocsis szerencsétlenkedésem láttán, vágott egy fintort, és visszabújt az újságjába. Vajon melyik típusba tartozott volna, ha menetben, zebrán találkozunk?

Vilmoskám lapátolás közben talált egy oda nem illő kavicsot a homokban. Felpattant vele, és meg sem állt az első kukáig. Majd, ha már ott járt, elkezdte összeszedni és beledobálni a száraz faleveleket, végül pedig a kuka ötméteres körzetében minden cigarettacsikket, ágdarabot, pormacskát, szotyihéjat. Végülis igaza van, az ilyesmit otthon is kidobjuk. Meg abban is, hogy ha minden gyerek hasonlóképpen kitakarítana egy-egy négyzetmétert, egész tiszták lennének a játszóterek...

Mindenki tévedhet. Még apa is, mikor ráadja az egyes méretű pindurkára a négyes méretű pelenkát. Sebaj, abba is tud pisilni, akár napokon keresztül. Csak fordítva meg ne próbálja. Bár tangának jó lehet talán. Vagy szuszpenzornak. 

Vilmoskám nagyon tanulékony és segítőkész, melyek ugye eléggé pozitív erények. Többnyire. Próbálom nem letörni a lelkesedését, de tudja a fene, nem vagyok túl boldog, mikor reggelente következetesen lehúzza az ágyneműt, és akkor sem, mikor beszedi a frissen kiteregetett ruhákat, igaz, nagyon szépen hajtogatva, de  hát vizesen...vagy ugyanezt pepitában, mikor végre sikeresen szétválogatom, kisikálom, bepakolom a mosógépbe a mosni kívánt adagot, és mire kettőt fordulok, már pakolja is bele a ruháskosárba és cipeli a szárítóhoz. És mindezt olyan boldogan és büszkén, hogy képtelen vagyok leszúrni érte, sőt, képes lennék kiteregetni a szennyes ruhákat is, ha nem figyelmeztetne a józan eszem (az uram) hogy az csak olaj lenne a tűzre.

Felettébb épületes és szóvirágokban bővelkedő beszélgetést folytattam nagyfiammal séta közben a rigókról és a tervezett útirányunkról. 

- Eltűntek? 

- Nem.

- Ott vannak? 

- Nem. 

- Látod őket?

- Nem.

- Odamenjünk? 

- Nem.

- Akkor hova?

- Nem.