Vilmoskám tegnap fodrásznál volt. Így mikor öcsi szokás szerint próbált belemarkolni a hajába - persze szigorúan kapaszkodási célzattal - lecsúszott róla a keze. Azóta is ezen küzd, mikor Vilmos a keze ügyébe kerül. A babák szeretik, ha a dolgok a szokásos módon működnek. Vagy épp simogatni tanul.

"Ma séta közben a közlekedési lámpánál újra odajött hozzánk A Néni, Aki Be Fog Szólni (v234). Kétszer körbejárta a babakocsit, pont úgy, hajlott háttal, mint a mostoha a János vitézben. Majd megjegyezte: "Kilóg a gyerek füle a sapkából!"
Mondtam neki: "Azért, mert szerintem túl nagy, és ha kicsit elfagy, könnyebben le tudom vágni."
A Néni, Aki Be Fog Szólni (v234) annyira felháborodott, hogy majdnem elfelejtett átmenni a zöldön."

Meghitt kedd este. Megetetem a picikét, kiveszem a cumiját a nagy szájából és átteszem az övébe. Lefektetem. Elalszik. Levarázsolom a lámpaburát a nagy lábáról. Visszaszerelem a lámpára. Megetetem a picikét, lefektetem. Elalszik. Követem a nagyot a fürdőszobába. A hajmosást kísérő visításra a kicsi felébred. Lefektetem a nagyot. Megpróbálom a kicsit visszaaltatni. A nagy meglóg és mesét kapcsol. Nem tudom visszaimádkozni az ágyába. A kicsi hangosan visít, se enni nem akar, se aludni. A nagy is visítani kezd, hogy nem hallja a mesét. Kétségbeesek. Bejön az apjuk a hangzavarra, felhangosítja a mesét, ölbe veszi a kicsit. Most mesét néznek mindahányan. Nem csatlakozom, én már láttam csak ma háromszor. A kétévest még nem a változatosság gyönyörködteti. A kicsinek meg mindegy, csak színes legyen és mozogjon. És aludni ne kelljen.

Picike épp a pelenkázón, mikor Vilmos megjelenik és húzza le a nadrágját, veszi le a pelenkát. Gyorsan átpelenkázom a kanapén, gondolom, de közben elszalad, viszi a pisis pelenkát a kukába. Milyen ügyes már az én nagyfiam, gondolom büszkén, míg ráadom a tisztát és megyek vissza a kicsit befejezni. Vilmos pedig, csak hogy finomítson az összképen, leveszi a tiszta pelenkát is és sorol vele a kuka felé. Mindegy, csak legyen végre valami, amit kidobhat.  Tegnap csak azért szétszórt egy fél véka diót a konyhapadlón, hogy felseperhesse és a lapáttal a szemetesbe dobhassa. Azt hiszem, ezt még gyakorolnunk kell.

Fijjam rájött, hogy a rajta lévő bady patentjai pont olyanok, mint a kabátkáján levők. Most éppen a konyhapadlón ülve próbálja a kabátról levett kapucnit a saját alsó fertályára csatlakoztatni. Meg kell mondjam, elég vicces látvány. Hát még ha elkészül vele!

Másfél-kétórás visítás után kisebbik csillagom végre úgy dönt, hogy alszik egyet. Már csend van kemény öt perce, mikor Vilmoskám halkan odalopózik hozzá, és sugárzó arccal a fülébe kiabálja, hogy baba! baba! Mit mondjak, nem az volt az első gondolatom, hogy milyen aranyos. Csak a második.

Az nem a miénk - mondom Vilmosnak a játszótéren talált homokozólapátra, amit éppen próbál bezsúfolni a vödrébe a többi közé. Nem a miénk - hangsúlyozom még egyszer. Tanácstalanul körülnéz, hogy akkor vajon kié. Rajtunk kívül senki nincs a játszón, viszont meglát egy bácsit kilépni az egyik garázsból. Mielőtt bármit tehetnék, már oda is rongyol hozzá és megpróbálja a kezébe nyomni a lapátot. Szegény bácsi nem igazán tudta értelmezni a felállást, én meg csak nevettem. Nem a miénk. De valakié kell, hogy legyen. És az én fiam szerint jobb az ilyesmit gyorsan rövidre zárni.

Fijjam azért sír, mert nem a megfelelő Hupikék törpikéket kapcsoltam be reggeli után. Legalább a mesét eltaláltam, csak a részt nem. Ez bizony csak félsiker.

Vilmoskám leltároz. Napjában számolhatatlanul sokszor végigkérdez mindent, most főleg a testrészek érdeklik, elsősorban öcsike testrészei. A szemek, a fülek, az orr, a fejtető után belenéz öcsike szájába is, hát fiam, az anya mellbimbója. Néz, gondolkodik. Majd odahoz egy kockát, ami olyan, mint egy nagy legó. És tényleg van hasonlóság. Leteszi elém és látom rajta, hogy memorizál. Anyának mellbimbója van. A kockának mellbimbója van...

Komolyan foglalkoztat a kérdés, hogy kinek jut eszébe egy három hónaposra való rugdalózóra zsebet varrni. És persze az, hogy mit gondolt, mit fog benne tartani?