Hogy milyen egy bölcsésszel élni? 

Három hónapig vársz, hogy megcsináljon egy kapcsolót, és akkor kiderül, hogy az égő volt a rossz. 

A vacsora húsleves cérnametélttel és sárgarépakarikákkal. Vilmos, aki nem a gyors evéséről híres, már félig megette, Zsiga viszont csak számol: egy, kettő, három, négy, öt, hat...nem jó, egy, kettő... pár perc múlva megunom. 

- Zsiga, ne a répákat számolgasd, hanem egyél végre!

- Nem a répákat számolgatom, hanem a tésztákat.

Hogy én milyen naiv vagyok!

Pár napja adták át a közelünkben épült horvát óvodát, jöttek az ünnepségre nagy emberek fekete autókban izgalmas rendszámokkal, komoly rendőri kísérettel. Természetesen meg kellett néznünk, a boltba menet fiaim alaposan kigyönyörködték magukat. Hazafelé már nem volt akkora szám, gondolom, mert ugyan meg-megálltak, de már nem akart gyökeret verni a lábuk. Állt viszont az út szélén egy alaposan legyökerezett kisfiú az apukájával, hatalmasra tárt szemekkel igyekezett befogadni a látványt, és pont mikor melléjük értünk hagyta el a száját a sóhaj, mi szerint "Apa, ha nagy leszek, rendőr leszek." Erre az én Vilmosom ránéz, felnevet, és lazán közli vele, hogy "én meg Superman". Szerintem van rá esély.

Meccs lesz. Még csak készülődnek, kora délután óta. A kukákból kitüremkedő üres pizzás- és sörösdobozok tengere árasztja el az utcát. A házunk melletti játszótéren zöld ruhások esznek, isznak, petárdáznak, pár közel merészkedő gyerek nézi a hintákat szomorúan a partoldalról. Csukott ablakok mellett ülök a 40 fokos szobában három síró gyerekkel tömény puskaporszagban. Megtelt a lakás, amíg nem voltunk itthon. A hazaút nem volt könnyű. Az első pár járda közepén söröző társaságot még kikerültem a babakocsival, de mikor már nem bírta a csuklóm az egykezes manőverezést padkától padkáig (a másik kezemet a két járóképes gyerekem szorongatta üvöltve, anya, féééleek!), egyszerűen beléjük hajtottam. Szerintem észre sem vették. Mikor beértünk az utcába, Vilmos a sokadik durranás után megkérdezte: Anya, ugye gyerekekre nem lőnek?

Az idei közös nyaralásunkat a mai nap volt hivatott képviselni, így alakult. Szerencsére gyönyörű idő volt, így Orfű és a strandolás mellett döntöttünk. Szerintem jó ötlet volt, de nem mindenki örült nekünk. Nem örült például az a húsz év körüli leányzó a zsúfolt buszon, aki velem szemben volt kénytelen ülni, és fel se nézett a telefonjából - majd a fülhallgatója tüzetes bámulásából - nehogy látnia kelljen, hogy egyensúlyozok a röpke 25-30 perces úton egyik lábammal a hathetes csecsemőmet tartalmazó bébihordozót tartva a busz padlóján, fel ne boruljon egy kanyarban, a másikkal Zsigát támasztva, hogy ne essen le a karfa nélküli székről, melynek úgy nyolcvan százalékát birtokolhatták Vilmossal ketten egy miattuk felálló fiatalembernek köszönhetően (a maradék húsz százalék kellett a mellettük ülő bácsi könyökének), a két kezemmel meg krisztuspózban igyekszem kapaszkodni az egymástól igen távol eső fogódzókba, hogy a kifacsart lábtartás közben én magam fel ne boruljak. Tényleg szörnyű látvány lehetett, ha fel is pillantott a leány, nem bírta sokáig nézni. Ennél még a fülhallgatója is szórakoztatóbb látvány volt. Megértem. Tényleg. 

Vacsora.

Zs: Anya, kérek még gombóchusiiit!

A: Fiam, az rántott gomba.

V: Gomba? Ez csak valami tévedés lehet. 

Nem vitatkozom. 

A: Vilmos van valami jó tanácsod Zsigának holnapra?

V: Igen. Zsigmond, mutatkozz be mindenkinek. Főleg a lányoknak.

Zs: Jó. Megmondom, hogy Zsiga vagyok. 

V: X rossz, Y buta, Z durva, velük ne beszélgess. 

Zs: Jó.

V: Az udvaron biciklizhetsz, motorozhatsz, bármit csinálhatsz. De mikor megyünk az oviba, mindig meg kell állni, mikor jön az autó. Anya, nektek nem is kell jönni, majd én elviszem Zsigát az oviba és haza is hozom. Jó?

Csak így nagyfiúsan. És ilyenkor álld meg nevetés nélkül. 

A: Miért rugdosol, kisfiam?

Zs: Nem rugdoslak, hanem a lábam szereti a te lábadat.

Ő nyert.

Zsiga és a malac: 

- Löf löf löf

Ezen nem lehet nem nevetni.

Vajon melyikünknek van ilyen tömény tejszaga?