Mikor ma hazajöttem, Vilmos fiam a Kishúgot akarok című könyvet olvasta. Hm. 

...avagy mindig láb alatt. 

Hogy lehetséges az, hogy bár a lakásunk 46 négyzetméter, az idő 90 százalékában a gyerekeimmel egyazon négyzetméteren tartózkodunk?

Vilmoskám mindent kukába valónak érzékel, ami valamire rá van ragasztva és le lehet szedni. Leszedi az üvegek címkéit, a bolti vonalkódokat, a kismotorja díszítő matricáit, a dohányhengerek zárjegyeit, és ezzel nincs is semmi baj. Viszont mikor a kirakatüvegekről próbálja lekaparni a riasztóval védett vagy a kamerával megfigyelt, esetleg az x security által őrzött vagy egyéb piktogramos ragacsot, akkor nem vagyok boldog. És ma sem voltam az, mikor a havi bevásárlás után kipakolta az összes konzervet a kosárból és szépen letépkedett minden papírt róluk. A kukoricát megismerem az alakjáról, de vesztemre a fehér- és vörösbabnak meg a darabolt paradicsomnak papír nélkül pontosan ugyanolyan a külleme. Szóval ebben a hónapban többször fogunk zsákbamacskát főzni, mint nem. 

A karizom edzésének alternatív módja a kecskefejésen kívül a két és fél éves gyerek sétáltatása. Hathatósan fejleszti a húzó-, vonó-, rángató- és a gyere-már-fiam - izmokat. 

Tollasozunk az anyuval. Vilmoskám áll középen és szurkol: "Mama, esd le, mama, esd le!!" Hát nem egy tündér?

- Legyen szíves megemelni a kabátokat - mordul rám a pénztáros.

- Az a kabát egy gyerek - mutatok rá finoman a vásárlás közben elaludt, fejét a bevásárlókocsi fogójára hajtó fiamra. 

- Ne haragudjon - mondja rögtön emberré vált hangon - nem vettem észre. 

Megnéztük mi is az ő szemszögéből. Egy kicsit tényleg hasonlít egy kabátra. 

Már lefektettük a gyerekeket, picike alszik, Vilmos még mesét néz. Nagy a csend. Benézek hozzájuk, és alig hiszek a szememnek. Fijjam ül az ágya szélén egy nyitott esernyőt tartva a feje fölé, és úgy nézi a képernyőt. Nem tudom mit csodálkozom egyébként. A mesében zuhog az eső. 

Csibém angolul tanul. Reggel a torna alatt hallom, hogy pötyög mesenézés közben: work (vöjk), rest (jeszt), tabata complete (tábátákomlít). A reggeli nevetés jót tesz a hasizmoknak. 

Vilmoskám segít leszedni a ruhákat. A zoknikat már bepakolta a talicskájába, azzal szállítja a szekrényig, majd gondol egyet és leszed még egy melltartót is, az is oda megy. De nem indul el, inkább megpróbálja felvenni. Közben rájön, hogy valami nem stimmel. De nem adja fel, fog két zoknit, és beletömködi. Én meg csak állok és ámulok, egyrészt azon, hogy milyen kreatív, másrészt azon, hogy ezt az ötletet honnan vette. Nővére nincs, én nem vagyok már 12 éves, tévét nem tartunk. Szóval hogy is van ez? 

- Te hány éves vagy? 

- Négy.

- Régen én is annyi voltam.

...

- Téged hogy hívnak?

- Adon.

- Adon?

- Nem, Adon, csak pösze vagyok.

...

Imádok játszótérre járni.