Mára nem volt semmi az edzéstervben, így elővettem a fit labdát egy kellemes kis szombat reggeli tornára. Hát tényleg egy élmény volt. 7 hónapos picikém a bokámat fogta, amikor épp elérte, 2 éves nagyfiam pedig azon volt, hogy a labdát lökje ki alólam. Nem sikerült, a laza edzésből viszont így kemény küzdelem, igazi izommunka lett. Ennyit arról, hogy félig-meddig pihenek. Vagy teljesen, vagy sehogy. 

Kúszik a baba. Már napok óta lelkes igyekezettel riszál, irányba áll, és haladni kezd, teljes gőzzel, hátrafelé. Melyet persze méltatlankodó visítás kísér, felróva, hogy mért is kerül egyre távolabb a becélzott tárgy. Ma viszont elkezdett előre is menni néhány térdnyit (talán ez a legközelebb álló mértékegység arra, amit csinál). Szóval halad előre. Hátra. Közlekedik. Jaj nekünk. 

Vilmos bármivel képes telefonálni, aminek valamelyest telefonformája van. A füléhez tartja és veszettül hallózik, legyen az szappantartó, dobozka, leszerelt szekrényzár vagy kismozdony. Azt hittem az a csúcs, amikor a játék autó konzol visszapillantó tükrébe beszél, de ma ezt is sikerült felülmúlnia öcsike talpával való telefonálással. Öcsi jó fej, készségesen hagyta a rendhagyó felhasználást. Ha kicsit nagyobb lenne, tán még mondta is volna, hogy tartsa kérem, rögtön kapcsolom, mielőtt lábat vált. 

Vilmos éppen egy tíz centi magas plüsszsiráfon próbál lovagolni. Nem tudom láttam-e valaha ennél aranyosabbat.

Észrevétlenül szerepet cseréltünk. Eddig, mikor hazajöttünk a bevásárlásból, letettük a csomagokat a konyhapadlóra, és Vilmos készségesen mindent kipakolt és kézbe adott, hogy helyretehessük. Most a kezét tartja, hogy pakoljunk ki szépen, és ő majd elrak mindent a helyére. És a történet szépsége, hogy tényleg tudja mindennek a helyét. 

Végigsimítottam az ínyét és valami határozottan megkarcolta az ujjamat. Megnéztem alaposabban, hát nem áttört az első kis fogacska? Végre megint van kit egyfogúnak csúfolni. 

Anya pár napig kórházban volt. Baba komoly traumának élte meg, hogy nincs itthon a tej. Mióta hazaértem, kb húszpercenként enni kér. Biztos, ami biztos.

- Mit evett a gyerek?

- Ketchupot.

- Mivel?

- Virslivel.

- Nem fordítva?

- Nem.

Céklát főztem ma a babámnak. Előre féltem, hogy fogunk kinézni etetés után, de ehhez képest olyan ügyesen evett, mindenféle köpködés, kalimpálás, fejforgatás nélkül, hogy egy folt nem sok, annyi se esett a ruháján. Büszkén néztem végig rajta az utolsó falat után, és épp nyitottam dicsérő szavakra a számat. Zsigmond ezt a pillanatot választotta, hogy tüsszentsen két jóízűt. És ha ez még nem lett volna elég, mialatt a törlőrongyért nyúltam, gyorsan bekapta a zoknis lábfejét. Szóval összességében tényleg úgy néztünk ki, ahogy az elején képzeltem.

Már túl vagyunk azon, hogy csak és kizárólag egyetlen mesét hajlandó nézni, lassan kezd kialakulni a kedvenc mesék köre. Néven is nevezi őket, így nem kell találgatni, hogy mit szeretne. Papa - mondja, ha Hupikék törpikékre vágyik. Baba - szól, ha Jégkorszakot nézne. Ató lenne a Kisvakond, ami mindig az autós résszel indul. Ma ezekhez csatlakozott Neni, kellett némi idő, mire rájöttem, a néniket akarja látni, akik anyának előtornáznak. Pasi lesz belőle előbb-utóbb.