"- Melyik mesét akarod?
- A Hajbeszélt."

- Zsiga, ne tologasd már azt a vödröt! - mondom harmadszor, már emelt hangon, mert nekem is hangos, és szerintem az alattunk lakónál sem leszünk ezzel népszerűbbek. 

- Jó - mondja végre, és én fellélegzem. Kb fél percig, mivel addig tartott átpakolnia a tologatott kockákat egy másik, hajszálra ugyanolyan vödörbe, és azt kezdte tologatni.

- Fiam, mit mondtam?

- Ez másik vödör.

Valóban. Szerintem nyelvész lesz. Vagy politikus. 

Vilmos színez, éppen egy konyharészletet.

- Anya, milyen színű legyen a kés?

- Hát, a nyele szerintem piros.

- És az elvágója?

Így tölti be a lyukakat a szótárában. Valóban sose mondtam, hogy éles, mindig csak azt, hogy elvágja a kezét. Érdekes. 

Vilmos hanyatt fekszik az ágy közepén, lábai az égnek merednek, és kiabál: Gyere, öcsi, fújd el a gyertyákat!

Milyen gyertyákat? - kérdezem rosszat sejtve. Feleslegesen. 

Hát én vagyok a torta - mondja - a lábaim a gyertyák.

Öcsi két éves. És lelkesen jön fújni. 

Mikor szóhoz jutok, csak azt tudom kérdezni: És milyen torta vagy, fiam?

Hát csokis. 

"ma nagy esemény volt: megvontuk Vilmostól az esti kakaóját - amire egyébként mostanában már nem is igen volt szüksége
de ezzel összezavartuk
egyrészt volt egy mantrája elalvás előtt, aminek része volt a kakaó, és ezt most újra kell tanulni
másrészt:
- Nem, már nagyfiú vagyok, négyéves, nem kell kakaó.
- Így van.
- Anya is nagyfiú!
- Nem, Vilmos, Anya nagylány.
- Jóóóóó... De azért egy kicsit nagyfiú is."

Az első problémám az, hogy a játszótéren - ahova mellesleg mi is járunk - futtatják a kutyákat.

A második az, hogy még akkor sem szólnak rájuk, mikor a gyerekem sikítva a nyakamba ugrik, mely megmozdulás szerintem maximálisan kifejezi a tényt, hogy fél a kutyáktól. De ha ez nem lenne egyértelmű, verbálisan is megerősíti, anya, félek a kutyáktól. Nem halkan. Miközben a kutya ránk ugrál. 

A harmadik pedig, hogy mikor finoman megkérdezem, hogy nem lehetne-e, legalább amíg itt elhaladunk, a szavamba vágva ingerülten közlik, hogy nem bánt, és vígan beszélgetnek tovább. 

Biztos én vagyok érzékeny így hétfő reggel. De ha megtehetem, bokán rúgom, aztán pedig leköpöm. Persze nem a kutyát. Vele semmi bajom. Ha máshol van. Vagy pórázon. Vagy jól nevelt. Vagy legalább elmúlt már nyolc óra. 

Mikor rászólok Zsigára, rohan az apjához panaszkodni: Apa, rossz volt az anya! És viszont ugyanígy.

Ma apa elutazott, én meg rámordultam valamiért. Odaszaladt apa székéhez, kicsit állt tanácstalanul, aztán visszajött hozzám sírva: Anya! Rossz volt az anya!

Kreatív. 

Vilmos reggel a liftben:

- A szemüveges néni a hetesen szállt ki, az üres néni meg a hatoson. 

- Üres néni?

- Nem volt szemüvege. Csak szeme. 

Ha ilyenkor nevetek, megsértődik. De nagyon nehéz megállni. 

Tegnap:

- Anya, tornázol?

- Aha - nyögöm két lábemelés között, majd gyorsan korrigálok - Igen. 

Ma: 

- Anya, tornázol?

- Igen.

- Nem igen, aha.

Basszus. 

Vacsiznak a csemeték, közben pakolok, a visításra megyek be. Egy villa a földön, Vilmostól zeng a ház - Nem szabad dobálni a villáááát! -, Zsiga krokodilkönnyeket eregetve bömböl. Vilmoshoz fordulok. 

- Megütötted?

- Csak a fejét.

- De kicsim, nem ütheted meg öcsit azért, mert leejtette a villáját.

- Akkor mikor szabad ütni?

- Semmikor, fiam - gondolom át az előző mondatomat. 

- Akkor csak a labdát ütjük? 

Ma is tanultunk valamit. Ő azt, hogy nem bántjuk öcsit, én meg azt, hogy sokkal pontosabban kell fogalmaznom.