Hát, a második éjszaka már nem ment olyan könnyen. Legalábbis most nem csak én nem aludtam. Fürdetés után szépen letettük a gyereket, elmondtuk neki a szokásos lefekvés előtti mondókáját, megkapta a kakaóját, amit ilyenkor megiszik, és elaltatja magát. Most is ez történt, csak a magaaltatás utolsó fázisában ráébredt, hogy szabadon van,  felpattant, és átrohant a lakáson a cumisüvegét lóbálva, földöntúli vigyorral az arcán, melyből az álmosság minden jele elillant egyetlen másodperc alatt. Néhányszor visszacipeltük, de mivel közben teljesen felébredt, jobb híján a járókába száműztük arra az időre, amíg megvacsizunk, aztán nekifutottunk a fektetésnek még egyszer. Ezúttal a melléfekszem-és-úgy-csinálok-mintha-aludnék – módszert választottam. Olyannyira működött, hogy öt perc múlva már aludtam is, ő viszont nagyság szerinti sorrendbe rendezte az állatkáit, majd egyenként hozzámvagdosta őket. Na de csak elfáradt egyszer csak és nagy nehezen álomba merült pár órácskára. Akkor felsírt keservesen, láthatóan minden ok nélkül. Igazi élmény az éjszaka legsötétebb órájában dühöngő gyereket csillapítani és közben vigyázni, hogy lehetőleg ne nagyon rúgjon-könyököljön hasba illetve ne telepítse a bordáim közé a cumisüvegét. Vagy egy órát nyugtatgattam, mire lecsillapodott és édesen, mint egy kicsi angyal, aludt reggelig. Vajon a következő éjszaka mire kell készüljek? 

Nagy nap ez a mai. Tegnap végre rászántuk magunkat, és átrendeztük a lakást. A változás lényegi eleme, hogy Vilmos a rácsos ágyból rács nélkülibe került. Szorongva vártuk az estét és az éjszakát, nem tudtuk, hogy mire készüljünk. Az estét megúsztuk, mert mire végeztünk a pakolással, a gyerek elaludt az etetőszékben, így csak betettük az ágyba és reméltük, hogy nem ébred fel azonnal. Aludt az éjszaka közepéig egy hang nélkül, kettő körül kezdett sírdogálni. Átmentem hozzá. Kétségbeesetten ücsörgött az ágy közepén és a tenyerével maszatolta a pisitócsát, hát bizony, az esti elmaradt pelenkázás nem meglepő következménye. Tisztába tettem, átöltöztettem, derékaljat cseréltem, a kezébe adtam egy cumisüvegnyi kakaót, és reméltem, hogy visszaalszik. Én persze egy szemhunyást nem aludtam, csendben figyeltem minden apró zörejre, mikor indul az én fiam vándorútra, még a lámpámat is égve hagytam, hogy ne vakon botorkáljon át hozzánk. Már csicseregtek kint a madarak, mire elnyomott az álom. Verőfényes reggelre riadtam, gyorsan átrohantam a gyerekhez, néztem az ágyat, tök üres, jaj nekem, hol a fiam? De már hallom is a sarokból "ajjaj". Az én kis csillagom felébredt és mivel rácsok sehol, felfedezőútra indult az átrendezett szobácskában, megtalálta a homokozójátékait a pelenkázó polcán, leült velük a földre és épp azon mesterkedett, hogy kivarázsolja őket a lezárt vödörből, mikor megjelentem. Nem gondolom, hogy ennyivel megússzuk, de jó jel, hogy az első éjszaka ilyen könnyen ment. Neki. Én ugyanúgy nem aludtam, mint mikor átköltöztettük tőlünk a gyerekszobába.

Szipog, szörcsög, alig kap levegőt. Megfázott volna ebben a kiszámíthatatlan nyár-ősz-tavaszban? Egy fenét! Akkora lendülettel eszi a reggeli zsemléjét, hogy telement az orra sajtkrémmel...

Úgy tűnik, Vilmos szereti a csőben sült brokkolit. Persze volt alatta csirke is. Meg rizs mellette. És még a tálcát is felnyalta. A földön nem landolt egy darabka sem. Bár ez utóbbi lehet, hogy annak köszönhető, hogy napok óta mindent egyenesen a kukába dobok, amit földhöz vág, még akkor is, ha az tálka vagy cumisüveg. Szóval úgy láttam, hogy bejön neki a kaja. Vagy nagyon éhes volt. Ami erősen valószínű, hiszen már egy fél óra is eltelt azóta, hogy utoljára evett.

A takarítási mánia újabb fokozatba kapcsolt. Tegnap kisfiam egész nap a konyhapadlót sikálta guggoló, térdelő és hason fekvő helyzetben; először az etetőszék törlőszivacsával, majd egy konyharuhával, később a kettővel együtt, végül pedig bármivel, aminek takarítóeszköz-formája van, apa pólója, törölköző, anya kendője, Vilmos nadrágja. Kire ütött ez a gyerek? 

Kiegészítendő a délelőtt írtakat: A gyerek délutánra megtanult porszívózni. Úgyhogy ma csak négyszer kellett sepernem. És kétszer porszívóznom. Egyszer porzsákot ürítenem. Aztán újra porszívóznom. És végül felsepernem a sok szemetet, amit csináltunk.

Az én kis csillagom olyan ügyes már, mindenben segíteni akar. Reggel, mikor ágyazok, hozza az ágytakarót. Míg tusolok, bepakolja a mosógépet, és már nem tesz bele locsolókannát, cumit, gumikacsát, csak ruhákat, elvétve kerül csak bele egy-egy porrongy vagy takarítós szivacs. Délután, mikor hazaérek és próbálok valami rendfélét rakni a padlón, egyenként bepakolja a dobozokba a játékait, segít a dobozokat feltenni az ágyra, a polcokról is lepakol ezt-azt ágyra helyezési célzattal (újságokat, köteg könyvet, díszdobozkát), végül hozza a kismotorját, és ha már semmi nincs a padlón, összeszedi a négy rongyszőnyeget, a küszöbre kupacolja, átmászik rajta és lelkesen szalad  a partvisért, lapátért. Seper egy-két húzást, aztán átadja nekem, csak gyorsabban végzek. Aztán visszaadogatja a szőnyegeket, megvárja, amíg kiterítem, összeszedi újra, seper egy kicsit, lerakjuk a szőnyeget, felszedjük a szőnyeget, ezt úgy négy-ötször, amíg meg nem unom, akkor leülök a fotelomba és várom, hogy még nagyobb legyen a rendetlenség, mint mielőtt nekiálltunk. Miután minden játékot lepakolt és szanaszét szórt, előveszi a súlyzóimat, egyenként odahozza őket, és felemeli a karjait, mutatja, hogy hogyan kell tornázni velük. Mikor ezzel is megvagyunk, kimegyünk a konyhába. Adogatja a krumplikat, mindegy mit főzök, krumpli biztos kell bele. Aztán áttér a hagymákra, ezeket előbb megpucolja. Mikor már tetemes mennyiségű hagymahéj hever a padlón, hozza a söprűt, hogy ideje takarítani. Míg keverek, ő is kever a kis műanyag edénykéjében, törlöm a pultot, ő is törli az etetőszék tálcáját. Megtörlöm az orrát, elveszi a zsebkendőt és megtörli maga magának. Gondolom pár nap múlva már a fürdetést is egyedül végzi, és hetek kérdése, és önállóan pelenkázza magát. Hát ilyen mostanában az én másfél éves kisfiam.

Fijjam sétálni indult ebéd után, mely tervet gyanús titokzatosság lengte körül. Össze-összesúgtak apával, elcsíptem egy fél kacsintást is. Jó sokáig elvoltak, ennyi idő alatt máskor bejárják a fél várost. Kopogtak a nyitott ajtón. Morogva mentem ki, épp akkor ültem le pihenni pár percet. A következő látványt tártam a szemem elé az ajtóval: Vilmos széles mosollyal hajol ki a babakocsiból, egyik kezével egy könyvet, a másikkal egy csokor virágot nyújt felém. Apa diszkréten meghúzódik a háttérben. Meghatódom.

Vasárnap délutáni napsütésben sétára indulok a kisfiammal. Az egyik szomszéd házban lakó békésen szívja a cigarettáját az ablakban, és közben talán arra gondol, hogy milyen jó lesz ebben a fülledt melegben kinyitni egy jó hideg sört. Már ki kellett volna, mennyivel jobb lenne sörösdobozzal a kézben cigizni...na hol az a sör? - pöccenti ki az ablakon a csikket, utána se néz, csak a szeme sarkából, mintha látná egy pillanatra a látóterébe épp begördülő babakocsit, a lefelé szálló, vékony füstcsíkot húzó csikket, gondolatban talán vállon veregeti magát - nézd csak, hát nem beletaláltam? Anyuka vajon mikor veszi észre? De ez már csak nagyon a tudata mélyén motoszkálhat, hiszen már a kezében a jó kis söröcske, egy újabb szép szál cigaretta, és mire felszáll az első füstgomolyag, tompa agya már rég elfeledett babát, kocsit, anyukát, utcazajt, mindent, ami a lakáson, sörön, cigin kívül létezik a világban. 

Ma bábszínházban voltunk. Fogfájós a kis angyalom, így fel voltunk készülve, hogy bármelyik pillanatban nyűgösködni kezdhet, és vagy ki kell hozni, vagy gyorsan lefoglalni valamivel. Arra viszont gondolni se mertünk, hogy nyugodtan végigüli, arra meg pláne nem, hogy végigfigyeli az előadást. Márpedig így esett. Egy hangja nem volt közben, a végén pedig úgy tapsolt, mint a nagyok. Fantasztikus kis kölyök.