- Zsiga, melyik székre szeretnél ülni? A kékre vagy a sárgára? 

- A sárgára. Nem, a kékre. Bárcsak mindkettőre ülhetnék! Bárcsak két popsim lenne!

Már tegnap attól rettegtem, hogy el fogok tévedni. Próbáltam valamelyest memorizálni az eléggé cakkos pályarajzot, ami nem lett volna nagyon bonyolult, ha időnként nem kanyarodik vissza saját magába. Törvényszerű volt, hogy ha rólam van szó, az egyik kanyarban tuti rossz felé megyek. Nem könnyítette meg a dolgot, hogy egész éjjel esett az eső, és hát a sár az sár, és mint olyan, nagyon gonosz. Na de nem baj, gondoltam, maximum sáros leszek. Palkonyán sokkal hidegebb fogadott, mint amilyenre számítottam. A futóruhám rendben volt, csak arra nem gondoltam, hogy a futás előtt másfél - és a futás utáni 3-5 órát is túl kell élni valahogy. Szerencsémre mindig akadt egy lovag a környékemen, aki rám terített egy kabátot, így mégsem fagytam meg. A futás fennakadás nélkül indult, a kezdeti kb 600 méteres emelkedőre a tavaly futók figyelmeztettek, amit persze elfelejtettem, de ott, úgy a fele táján eszembe jutott, és nagyon megkönnyebbültem, hogy nem az egész pálya ilyen. A kellemes kis kaptató után jött egy-két lanka a szőlőtőkék között. Épp kezdem volna bemelegedni, mikor befordultunk az erdőbe, ahol bizony ott volt a gonosz sár. Nem is kevés. Hát az ott haladást a legnagyobb jóindulattal sem lehet futásnak nevezni, sokkal inkább hasonlított az úszás és a vánszorgás valami átmeneti válfajára. Szerencsére nem tartott sokáig, megint jöttek a lankák. Addigra már kiválasztottam a nekem tetsző cipőt, amit figyelek, hogy el ne tévedjek. Haladtam is szépen mögötte kb féltávig, mikor az egyik frissítőpontnál valahogy mögém került, és nem akaródzott neki visszaelőzni. Ennek nem örültem, akkor érzem magam biztonságban, ha valaki fut előttem, de itt az előttem futók már messze jártak, nagyon kellett figyelnem a pályát jelző szalagokra. Figyeltem is, tényleg. Jöttek a táblák, 12 km, 13 km, 14 km, 13 km...jaj, itt már kezdett gyanús lenni, hogy valami nem oké. Aztán mikor másodszor is elfutottam az egyik számláló-ellenőrző szervező előtt, már világos volt, hogy valamit elbénáztam. És tényleg, a 14. km után valahol valóban vissza kellett volna kanyarodni, volt ott egy nyíl, feketén fehéren, de ezek szerint nem figyeltem mégse eléggé. Itt el kellett döntenem, hogy sírva fakadok és feladom a versenyt, mint veszett fejszét, vagy minden mindegy alapon tovább futok, ezúttal a jó irányba, és mentem, ami menthető. Az utóbbit választottam. Nem mondom, hogy töretlen jókedvvel, de azért a teljes elkeseredéstől messze állva futottam be 2 óra 7 perc után a célba, amiből a ha levonjuk a 15 perces bénázásomat, nem is olyan rossz idő az eredeti távra. Így sikerült hát jó 3 km-rel többet futva, de mégis 18. befutóként célba érnem. Ha nem a lábam alá néztem volna, akár lehettem volna 6. is. Vagy pofára is eshettem volna. Szóval jó volt így, ahogy volt. Palkonya valóban gyönyörű hely, jövőre biztosan visszatérek, és azt megígérhetem, hogy ennél jobb időt fogok futni.

update: Megvannak a hivatalos eredmények. 15. befutóként, ha nem bénázom el az útvonalat, 3. lettem volna. Volna. Volna. Volna.

a férj:

április 1. 7:56PM

a feleségem holnap reggel négykor(!) indul futni a Mecsekre (ez ilyen ultramaraton izé)
mikorra sütöm a tojást a kölköknek - kivéve Misi, aki banánpépet kap -, ő már 20 kilométer fölött lesz, a hegyen
hát, annak idején én voltam sportos, most Nikol kiegyensúlyozza a családi mérleget :)

április 2. 8:05 AM

anya fut a Mecseken
fahéjas müzli
rajzos recept a kekszes banánpüréhez
Zsiga szentségel, hogy nem tudja megölni a zombikat a laptopomon, közben Vilmos tizedszerre mondja el neki, hogy játsszon valami könnyebbet
Misi gyakorolja a terpeszállást
pelenkák mindenhol

Zsiga annyira berágott a bünti miatt (Nem pakoltál el, fiam, úgyhogy desszertről ne is álmodj), hogy miután közölte velem, hogy félbarát vagyok (ovis szakszó a most-épp-nem-szeretlek-de-egyébként-bírlak-ra), az épp arra csattogó Mihályhoz fordult: - Te pedig nem vagy cuki. 

Gondolom ez az ovis szaknyelven a félcuki.

Az volt a vágyam, hogy esetleg sikerüljön 2 órán belül lefutni a távot. De emiatt nem idegeskedtem, amiatt viszont annál inkább, hogy elérjük-e a vonatot, a csatlakozást, a fiúknak sikerül-e lefutniuk a távjukat. Rémülten fordultam vissza a liftből a lakás felé, úgy érezve magam, mint a vadászni induló Tutajos, minden nálam van, csak a puska- vagyis a futócipő - maradt otthon. Persze egy pillanat múlva eszembe jutott, hogy nálam van, tegnap azt raktam be legelőször a táskámba. 

Miután megvolt az utazás, az átszállás, az ovis futam, megnyugodtam. Lesz ami lesz, én most futok. Beálltam valahova a tömeg közepébe, chip a bokámon, telefon a karomon, zsebkendő a zsebemben, ezen kívül csak én magam. Elindultam. Elengedtem a gyorsan futókat, és közben néztem az előttem haladókat, hogy kit kövessek. Először kinéztem egy lányzót olyan pólóban, ami rutinos futóra engedett következtetni, és szép kerek popsija is volt, ami esztétika élménynek sem utolsó. De gyorsan meguntam, és lassúnak is bizonyult, megelőztem. 

Közben lement az első km, pacsi L.-lel, aki egy kakaduval (flamingóval?) a fején állt a kompnál, és elhaladtamban hozzámfűzte, hogy első félmaraton, hajrá. Jó, hogy egyre több embert ismerek, jó, hogy egyre többen ismernek. Kiértem a rakpartról. Igyekeztem elé kerülni egy velem egy tempóban futó idősebb férfinak, mert úgy 10 méterenként köpött egyet, és ez elég idegesítő volt. Közben figyeltem előre, és láttam két fiút, akik szép egyenletes tempóban futnak. Mentem mögöttük 1-2 km-t, mikor az egyik lekanyarodott a Duna-partra. A másik maradt, gondoltam egy nagyot,és mellé szegődtem. Ezt nem bántam meg, mert rögtön szóba elegyedtünk, és kb végigbeszélgettük az egész versenyt. Így ismerkedtem meg P.-vel.

A tempót, vagyis hogy fut-e a runkeeper, másfél km-nél néztem meg. És néztem nagyot, mert 5.05-ös tempót mutatott a saccolt 5.50 helyett. A középső szakaszon nagyon fújt a szél, ott valamelyest lassultunk, de elég jól tartottuk a sebességet, féltávnál már elég biztosnak látszott, hogy belül leszek a két órán, ha nem baltázok el valamit. Nem baltáztam, 16 km-nél kezdtem fáradni, onnan végig szembeszél volt, meg hát már ugye 16+ km mögöttem. De ez nem lassított le, szép egyenletes tempóban futottam végig. Az utolsó km-nél állt a szurkolókórusom, velem érkezett barátaim, családom, összes csemetém. Sokkal jobban örültem ott nekik, mintha a célban vártak volna. Imádtam, hogy a két nagyobb csibém ott integet, hogy hajrá anya, fussál anya.

1.50 perc idővel, 5.13-as átlag tempóval, a korosztályos 4., abszolút női 6. helyen értem be. Ügyes vagyok?

Január elején, mikor az első 14 km-t futottam az addigi tízesek után, elhatároztam, hogy na most már aztán tényleg elmegyek egy futóversenyre. Kezdhettem volna 5-7-10 satöbbi kilóméteressel is, de nem, ha már verseny, akkor minimum egy félmaraton legyen, legalábbis elsőre. 

A januárom további három hetét futással töltöttem jégen, szélben, hóban, sárban, napsütésben, a hónapot egy 25 km-s futással zárva. Aztán jött az első hét kényszerpihenő túledzés miatt, szegény nyomorult térdeim nem bírták ezt a megpróbáltatást.

Jól van, gondoltam, akkor mennyiség helyett hajtsunk a minőségre. Február középső két hetében rövid távokat futottam a megszokottnál sokkal gyorsabb szakaszokkal tarkítva. Egy gyors 2 km után pár órával fájni kezdett a lábfejem, aztán dagadni, aztán már rá se tudtam állni. Ez az a pont, amikor már én is elmegyek orvoshoz. 2 hét pihenő. Nah, gondoltam, tömbösítsünk, bezsúfolom én ezt a két hét pihit 7-9 napba maximum. Sikerült is, a 8. napon már ment egy komolyabb séta különösebb fájdalom nélkül. Juhú. 

Aztán a 9. napon levert a lábamról egy gonosz, agresszív, hányós-hasmenős-lázas ovis vírus, amiben most éppen 4. napja fekszem, eddig mínusz 4 kilóval, pont két héttel a várva várt verseny előtt, kb annyi erővel a lábaimban, mint a 7 hónapos csemetémnek. Innen szép nyerni.

V: - Apa, csokigolyót kérek reggelire.

A: - Rendben.

V: - És emlékszel még hogy kell csinálni? A múltkor tanítottam.

Mire Mihály öt hónapos lett, megint elkezdtem beiktatni a futóedzéseket az életembe. Vagyis hát inkább a futásokat, csak így magában. Kényelmes, szöszögős tempóban futkostam december második felében, mert persze mikor máskor. Hozzáteszem kivételesen meleg, napsütötte decemberünk volt. 

Az év első napján is beiktattam egy kis futást, ráerősítve ezzel az elképzelésemre, hogy én bizony ebben az évben nagyon sokat fogok futni. Megláttam a FB-n egy felhívást Jegesmedvefutás néven, mely szerint fussunk január leghidegebb napján napkeltekor, mert az jó. 10 km volt a táv, hát előtte két nappal gyorsan elmentem 10 km-t futni, hogy egyáltalán megy-e még annyi. Ment, így hát belevágtam. Hideg volt? Hát bizony hideg volt. Mínusz 15 fokban debütáltam az első közösségi futásomon. (A közösség egyébként rajtam kívül egy ember volt, az, akinek ez az eszemnetség az eszébe jutott.) ((Utóbb rájöttem, hogy lettek volna más eszementek is, nem a hőfok volt a visszatartó erő, hanem hogy ez a hőfok épp vasárnap reggelre esett.))

Itt futottam az első 10 km feletti távomat, kerek 14 km-t. És mivel ez már egy félmaraton kétharmada, be is neveztem az első versenyemre, ahol majd gondoltam lefutom az első félmaratoni távot. 

Majdnem így is lett. Pár tizenkilóméteres hegyi futás után (hogy milyen szép tud lenni a havas Mecsek!) elmentem a Yours Truly nevű, január végi közös futásra, mikor is a világ minden (vagy legalábbis sok) pontján futnak az emberek 25 vagy 50 km-t. Gondoltam megyek én is, aztán majd futok, amíg jólesik, úgy saccoltam, hogy ez valahol 15 km körül lesz, esetleg egy kicsit később. Köszönhetően a jó társaságnak, egyszer csak azt vettem észre, hogy túl vagyok a bűvös 20 km-en, vagyis ha nem akarom a verseny előtt elérni a 21-et, akkor most kéne megállni. De nem ment, mivel a lábaim még bírták, és vonzott az, hogy valahogy lefussam azt a még ötöt és legyen meg a Yours Truly half. És igen, akkor már nem adtam fel akkor sem, mikor már nem nagyon akartak a lábaim vinni, már csak két kör, már csak egy kör, mantráztam magamnak. Lehet egyébként, hogy kidőltem volna, ha nem áll be mellém az utolsó körre egy kedves futótárs, aki szánt szándékkal szóval tartott a célig, így fel se merült az, hogy feladjam, sőt, a legvégén még egy rövid sprintre is futotta. 

Aztán úgy három napig nem tudtam járni. Ezzel az egy hónap alatt 130 km futással annyira túlterheltem a térdemet, főleg az egyiket, hogy vissza kellett vennem valamennyit a lelkesedésből. És amúgy is csúnya torokgyulladásom lett, így tartottam majdnem két hét szünetet.

Közben valahogy összekeveredtem egy online edzővel, aki egy egész virtuális futós csoportnak felajánlotta, hogy egy hónapig ezdéstervek által irányítgat mindenkit, aki kéri. Nosza gyorsan gyógyultnak nyilvánítottam magam, és elvégeztem a szerencsére rövid, viszont elég ütős felmérőfutásokat. Igen gyorsan rájöttem, hogy nem túl hosszú futómúltamban még nem igen jöttem ki a komfortzónámból, eddig egyszerűen csak futottam annyit és olyan tempóban, ahogy jól esett. Most elkezdtem az ún. repülőfutásokat (sétával vagy kocogással tarkított rövid sprintek) és a hosszabb gyors szakaszokat a normál futásokon belül. A térdem, hála a gyógytornának és az ilyen-olyan házi gyógymódoknak (mivel a szoptatás miatt semmiféle gyógyszeres kezelés nem jöhet szóba)  elég jól van, a lábszáram viszont alaposan megérzi a tempóváltást. Most okosabb leszek, és inkább pihenek, ha fáj, nem akarok megint hosszú kényszerpihenőt tartani. 5-8 km-eket futok egyelőre, mi közben mindenféle élmények érnek. 

Tegnap például megint a repülőkkel kísérleteztem. Épp az utolsó 200 m-es körömre készültem, mikor láttam három suhancot arra kanyarodni. Valahogy tudtam, hogy vagy beszólnak, vagy utánam futnak. Valóban mondtak ezt-azt, és az egyik el is indult utánam. Csak arra nem számított, hogy én most pont sprintelni fogok. Kb 20 m után csúfosan feladta. Én meg hazafutottam. Szerencse, hogy az utolsó körben ette őket arra a fene. Bevallom, azért egy kicsit féltem.

Tegnap előtt este közösségi futásra igyekezvén egy kutyasétáltató mellett futottam el. A kutya pórázon volt, valami kis fehér gombolyag, kb bokáig ért. Gazdi elhúzta az útból, aztán mikor pont melléjük értem, elengedte. Valamiért azt gondolta, hogy vicces lesz, jót is nevetett a partnerével azon, hogy átugrottam a lábam alá lépő jószágot. Azon is nevetett volna, felteszem, ha elbotlok benne. De ha mondjuk belerúgok véletlenül a kutyába, akkor is nevetett vona? Nem értem az ilyesmit. A békés egymás mellett élés híve vagyok, de ezze gyakran egyedül érzem magam.

A közös futások egyébként végtelenül szórakoztatóak, mindig úgy érzem magam, mintha osztálykiránduláson lennék. Zsibongó csorda halad előre, csak éppen nem sétálva, hanem futva. Nagyon élvezem, hogy a része lehetek. Eleve a futást nagyon élvezem. Lassan emelgetem megint a távot, ezzel együtt a tempóra is kezdek figyelni, aztán majd lesz, ami lesz. Még egy hónap van az első félmaratonig. Vigyázz, Mohács, jövök!

Zs: - Anya éhes vagyok!

A: - Még alszom fiam. Kérek egy percet. 

Zs: - Én is kérek perecet!