Este.

Most épp abban a korszakban van a gyerőce, mikor egy másodpercre nem szállna le rólam a világ minden kincséért sem. Néha, mikor szeretnék olyasmit csinálni, amihez nem jó, ha a térdembe kapaszkodik, belegépel vagy lapoz helyettem, kénytelen-kelletlen bezsuppolom a járókába. Ettől nem túl boldog, személyes sértésnek veszi a drasztikus térszűkítést. Azon gondolkodtam, jobban viselné-e, ha én ülnék a járókába mondjuk olvasni, ő meg nyugodtan szambázhatna, amerre akar, de nélkülem?

Járni tanul a kis angyalom, és ehhez bármit képes használatba venni. Akartam neki bébikompot vagy járássegítőt, de túl pici hozzá a lakás, nem igazán tudna kibontakozni. Hát az én gyerekem találékonyan áthidalta a problémát. Elébb egy konyhai hokedlibe kapaszkodva közlekedett, majd rájött, hogy a szemetes magassága és kövöncsúszó hajlandósága sokkal megfelelőbb, sőt, egyéb művészi és tápláló funkcióit is igen gyorsan felfedezte, így most a kukát maga előtt tologatva járkál fel-alá a lakásban, menet közben koncertet is ad dobkísérettel, és ha esetleg megéhezne, csak kimarkol egy darab kenyérhéjat vagy almacsutkát. "A kukára mindig támaszkodhatsz" - lehetne a jelmondata, hacsak még nem védette le valamely kukabúvár mozgalom. 

Reggel arra ébredtünk, hogy a földön játszó gyermek egyszer csak megjelent az ágyunkban. Átmászott előbb rajtam, aztán az apján, célirányosan haladt a pogácsás tál felé. Kimarkolt egy darabot és rámsandított, látom-e. Láttam, persze, de túl fáradt voltam, gondoltam, hagyom, majd ha befejezte, leseprem a morzsákat. Csak hát kihagytam a számításból, hogy fijjamnak két keze és hatalmas bendője van. Még alig harapott egyet a szerzeményből, már szedte is ki a másodikat, és mivel elfogytak a szabad kezei, letette maga elé, és a harmadikért nyúlt. Erre már csak felemelkedtem, és teljes anyai szigoromat bevetve elvettem tőle a második és harmadik prédát. Nem kívánom azt az ultrahangon méltatlankodó visítást senkinek. Ezt a méltánytalanságot! - gondolta fijjam bánatosan, mikor a földön landolt EGY pogácsával. De csak addig duzzogott, amíg meg nem ette a pogit, mikor az utolsó morzsa is elfogyott, ugyanolyan lelkesen mászta végig a már ismert útvonalat a kánaán kicsiny tálkája felé az én kis pogácsakirályfim. 

Délután.

"Na most legalább megtapasztalod, milyen"-mondja kárörvendve az uram látva, hogy a számítógépénél ülök és a gyerek nagy lendülettel felém tart. Tudom mire gondol, gépeltem már úgy, hogy csak minden negyedik betű volt az enyém. De most láttam azt is, hogy fijjamat a legkevésbé sem érdekli az amúgy imádott billentyűzet, mert már messziről kiszúrta azt a boldogító tényt, hogy egy pogácsát tartok a kezemben. És valóban, idecsattog, felkapaszkodik, óvatosan kiveszi az ujjaim közül, és a térdemnek támaszkodva áhítattal majszolni kezd. "Csodafegyver"-suttogja férjem, a gyermek pogácsaevő áhítatának tükörképével az arcán.

Fijjam ma reggel az ágyunk közepén üldögélve elmélyülten beszélgetett magában. Hallottam a szó- illetve mondathatárokat, de ahhoz még sokat kell tanulnom, hogy a nyelvet is értsem. Vagy csak aludnom kell-módosítottam a gondolaton, mikor az uram félálomból felébredve elmesélte, hogy a gyerek miket mondott pár perccel korábban. Üdvözölte a reggelt, minket, és örömét fejezte ki, hogy végre felébredtünk.

Édesapámnak van egy olyan - kimondottan hétvégékre és egyéb munkaszüneti napokra kifejlesztett - szokása, hogy hajnalok hajnalán reggelit készít. Magyarul szekrényajtókat csapkod, evőeszközökkel csörömpöl, ha nem elég hangosak, akkor el-elejt egyet a mosogató vagy egy tányér felett, biztos, ami biztos.

Mikor otthon vagyunk, mást kell kitalálni, mert a bejbi az első taktusra felsír, és a kukorékolásával teljesen elnyomja a szépen megtervezett koncertet.

Ébredés szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás.

Fijjam közelebbi ismeretségbe keveredett az iPademmel. Kikapcsolva hevert az ágy közepén, gondoltam kivételesen megfogdozhatja, csak megkértem, hogy ezúttal tekintsen el mind a nyálzástól, mind az objektum megkóstolásától. Komolyan fontolóra vette a kérésemet és rábólintott. Ezután áhítattal a kezébe vette az eszközt, és tüzetes vizsgálatába kezdett - volna, ha nem látja meg rögtön a képernyő mögött lakó másik Vilmost. Közel hajolt hozzá, jól megnézte, majd gyorsan megfordította a táblát, hogy megtekinthesse teljes valójában. Csakhogy a barát- vagy ellenségjelölt menten elbújt, eltűnt, elveszett. Csalódottan visszatérve a fényesebb oldalhoz döbbenten tapasztalta, hogy a cimbi megint ott figyel. Gondolta most túljár az eszén és villámgyors lesz. De hiába, mire megfordította a gépet, a fiúcska megint eltűnt. Más taktikához kellene folyamodni, mutatott rá gyermekem, és gyors egymásutánban tíz-tizenkétszer átfordította, hátha. De nem, semmi. Még egyszer reménykedve közelhajolt, hogy jobb belátásra bírja azt a kis hülye félős valakit, óvatos gonddal fordította meg, nehogy elijessze, de mivel továbbra sem bújt elő az alma mögül, dühösen megpaskolta a rejtekhely ajtaját, majd elmosolyodott: ez nem is hangzik olyan rosszul. És ezzel a mozdulattal az iPad, mint annyi más, mezei dobbá változott. 

Fijjam lelkesen készül az első szülinapjára, hiába mondom neki, hogy az még egy hónap, napjában tízszer kihúzkodja az ajándékos fiókját, gyakorlásképpen mászik fel az ágyra, kanapéra, és napi rendszerességgel növeszt fogakat, már van öt egész darab. Nyelveken is szól már, bár még nem derült ki, hogy milyeneken. Zenekart is alapított a napokban, BabyBand néven, gyönyörű hangzatokat produkál két vagy több tárgy összeütögetésével, melyet változatos énekhangokkal kísér. A botanikában is járatos, tegnap egész kis falevélgyűjteménnyel állított haza a sétából, megajándékozott velük, majd kölcsönvéve őket összevetette a bent lakó növények leveleivel. A bentiek összehasonlíthatatlanul finomabbak.